Az európai–amerikai viszonyt újra és újra beárnyékolják az esetinek mondott „félreértések”, a látszólag a derült égből villámcsapásként érkező szópárbajok, az egyik napról a másikra kerekedő diplomáciai viharok, s a már-már tapintható kölcsönös gyanakvás ilyen-olyan megnyilvánulásai. Ezek percepcióját hatványozottan drámaivá teszi, hogy egy állítólag makulátlan kapcsolatban, az évtizedek óta töretlenül hirdetett érték- és érdekközösség fedője alól törnek elő. A megmagyarázhatatlannak tűnő kontraszt növeli a veszélyt, hogy az óceán két oldalán mindinkább teret nyer az értetlenségből fakadó zsigeri reakció: itt az Amerika-, ott az Európa-ellenesség. Az egyik oldalon az „üresfejű, romboló behemót”, a másikon az „ingyenélő, megalkuvó papírtigris” tartalmú közhelyekkel. E tendenciát ráadásul automatikusan táplálja a transzatlanti kapcsolat mára megszokottnak mondható dinamikája, melyben a nagy visszhangot kiváltó „összeveszéseket” éppoly látványos „kibékülések” követik. Szerencsétlenül öngerjesztő folyamatról van szó, tudniillik minél jobban igyekszünk hangsúlyozni az állítólagos harmóniát, annál nagyobb visszhangot vált ki minden egyes ütközés, és minél nagyobb visszhangot kap egy-egy ütközés, a harmónia annál látványosabb hangsúlyozásával lehet csak utána kompenzálni.

Ezt az ördögi kört cseppet sem volna bonyolult megszakítani. Mindössze arra lenne szükség, hogy a „szeretlek-gyűlöllek” típusú érzelmi megközelítés helyett a politikai realitások talaján kezeljük és jelenítsük meg Európa és Amerika egymáshoz fűződő viszonyát. Hogy tudomásul vegyük, az érdekek és értékek objektív számbavétele alapján hol azonos (de legalábbis összeegyeztethető), hol pedig különböző álláspontokra helyezkedhetünk. Az egyetértés nem örömünnep, az egyet nem értés pedig nem tragédia.

Utóbbi helyzet persze mindaddig valóban súrlódások és neheztelések kiapadhatatlan tárháza lesz, amíg az európai fél nem hajlandó és képes saját alternatív elképzeléseit hitelesen képviselni, s az egyet nem értések kezeléséről egyenlő partneri státuszból tárgyalni. Ennek érdekében azonban fel kellene vállalnia a jelenlegi függőségi helyzetéből való emancipálódás igényét. Ami nem csupán az uniós országok ambíciói közti eltérésekre irányítaná rá a figyelmet, de nyíltan felszínre hozná a teljes körű ellenőrzést célzó amerikai, és az önálló mozgástér megőrzésére irányuló európai érdekek közötti strukturális ellentmondásokat is. Melyek természetesen így is, úgy is voltak, vannak és maradnak. A kérdés csupán az, hogy vajon meddig próbáljuk tagadni, üres szóvirágokkal álcázni őket, ezáltal halogatva, netán el is lehetetlenítve a kapcsolat kiegyensúlyozását, és folyamatos sokkoknak kitéve a közvéleményt. Mindezt olyankor, amikor a korábbinál jóval nehezebben leegyszerűsíthető posztbipoláris rendszerben a transzatlanti virtualizmus immár minden eresztékében recseg-ropog. A fenntartása mellett kardoskodók mégsem akarják észrevenni, hogy hosszú távon csak ártanak az óceán két partja közötti tényleges együttműködésnek. A hamis fikciókhoz való elszánt ragaszkodás ugyanis az állandó feszültségek elmérgesítésének legbiztosabb receptje: egy jövőbeni egészséges partneri viszony kialakítására az egyedüli esélyt a valósággal való kényelmetlen, ám elkerülhetetlen szembenézés jelentené. Ez azonban ma még – hivatalosan – nincsen napirenden.

A múlt tisztázása

A levéltárak fokozatos megnyitása, valamint a bipoláris rendszer eltűnését követő helyzethez való alkalmazkodás mikéntje visszamenőleg mindinkább új fényben világítja meg a napjainkig vezető utat. Következésképpen segít szélesebb összefüggésekben látni a jelen tényeit is. Itt és most nem térünk ki olyan – egyébiránt továbbra is tanulságos – epizódokra, mint a Washingtoni Szerződés tárgyalása (amelynek során végül siker koronázta az Egyesült Államok bármiféle automatikus elköteleződést kerülő erőfeszítéseit), vagy az 1973-as teljes körű nukleáris készenlét amerikai elrendelése (amiről a saját atomarzenálját Washington alá rendelő Nagy-Britannia miniszterelnöke is csupán a sajtóból értesült). Nem soroljuk tovább a példákat a két tábor közötti – időnként a blokkvezető hatalmak által saját agendájuk előmozdítása érdekében mesterségesen is táplált – téves fenyegetettség-percepciókra sem. Számunkra ugyanis ezúttal elsősorban az Egyesült Államok európai jelenlétének mozgatórugói, valamint az európai–amerikai stratégiai alku következményei az érdekesek.

Az általánosan ismert képlet szerint a hidegháború időszakában Amerika számára Európa védősáncot, az öreg kontinens számára pedig az Egyesült Államok védőernyőt biztosított a szovjet birodalommal szemben. Ezzel kapcsolatosan a jelen megértése szempontjából alapvetően két kérdés merül fel. Egyrészt, hogy a védősánc-tematika vajon mennyire volt kizárólagos (vagy akár csak domináns) tényező az Újvilág európai szerepvállalása mögött, másrészt hogy kontinensünk a védőernyőért milyen árat fizetett (és fizet).

Az amerikai stratégiai elemzők és tervezők magas szintű – a Külügyminisztérium részvételével működő – csoportja már 1940-ben előrevetítette az Egyesült Államok háború utáni céljait. Eszerint a konfliktust követően Washingtonnak „megkérdőjelezetlen hatalomra” kell törekednie. Vagyis gondoskodnia kell a globális elképzeléseit esetleg keresztező országok „szuverenitás-gyakorlásának korlátozásáról”, mindezt „egy integrált, az Egyesült Államok katonai és gazdasági elsőbbségét biztosító politika” útján. Több mint fél évszázad múltán az irányvonal jottányit sem változott. Egy 1992-ben kiszivárogtatott, európai politikai körökben igen nagy vihart kavaró Pentagon-dokumentum úgy fogalmaz, hogy „a fejlett ipari országokban el kell lehetetleníteni mindennemű, az amerikai vezető szerep megkérdőjelezésére, illetve a kialakult politikai és gazdasági rend megdöntésére irányuló kísérletet”, s „meg kell akadályozni bármilyen jövőbeni globális vetélytárs kialakulását”.

Az Egyesült Államok európai jelenléte mögötti megfontolásokra mi sem világíthatott volna rá jobban, mint a hidegháború után a NATO életben tartásához való ragaszkodás. George H. Bush és William (Bill) Clinton adminisztrációja egyaránt meg volt győződve arról, hogy Washington európai szerepvállalása „messze túlmutatott a szovjet veszélyen”. 1990-ben a Külügyminisztérium európai ügyekkel megbízott főtisztviselője (később Madeleine Albright egyik legközelebbi tanácsadója) kongresszusi meghallgatásán kifejtette: „ma pontosan ugyanazért van szükségünk a NATO-ra, mint a létrehozásakor”. Ahogyan az a kilencvenes évek során hivatalos részről újra és újra elhangzott: „Az Egyesült Államok európai hatalom”. S mint ilyen – értelemszerűen – a legnagyobb.

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy Amerika bizonyos megnyilvánulásai ne lettek volna hasznosak, vagy akár kulcsfontosságúak Európa számára. Csupán azzal kell tisztában lenni, hogy soha nem ez, hanem – tökéletesen legitim módon – az Egyesült Államok nemzeti érdekei motiválták őket. Melyek számos esetben egybeestek és ma is egybeeshetnek az európai érdekekkel. Számos más esetben viszont nem. Az európai politikusok immár sok évtizedes fejtörője az, hogy vajon mit kell feladnunk ezen eshetőségért cserébe (tudniillik, hogy helyenként és időnként egybeeshetnek az óceán két oldalán az érdekek).
A válasz pedig nyilvánvaló: stratégiai autonómiánkat. Más szóval az önálló döntés és cselekvés képességét.

Tény, hogy 1945 óta minden egyes évtizedben történtek próbálkozások Európa saját biztonságpolitikai arculatának kialakítására. Ám kívül a bipoláris blokkfegyelem, majd az amerikai hegemónia, belül pedig az integráció aránytalansága (a gazdasági dimenziót kiegyensúlyozni hivatott politikai vetület hiánya) szabott ezeknek igen szűk korlátokat. Charles A. Kupchan amerikai elemző – a Clinton-kormányzat alatt a Nemzetbiztonsági Tanács európai részlegének igazgatója – „Az amerikai éra vége” (The End of the American Era) című 2002-es könyvében úgy fogalmazott: „Dacára az 1949, s különösen az 1989 óta történt változásoknak, Európa biztonsági téren az Egyesült Államok függőségében maradt”. Márpedig – írja Kupchan –, „a biztonsági ügyek feletti ellenőrzés dönti el a hierarchiát, és határozza meg, hogy ki parancsol kinek”.

A jelen számbavétele

Az európai–amerikai viszony meghatározója tehát nem annyira a kulturális, gazdasági-társadalmi, szemléletbeli hasonlóságokban és/vagy különbözőségekben keresendő, hanem mindenekelőtt a hatalmi politikában. S ebből a szempontból meglehetősen egyértelmű a képlet. John Van Oudenaren, az amerikai kongresszusi könyvtár európai szekcióvezetőjének definíciója szerint ma az Egyesült Államok a klasszikus status quo hatalom a világban, míg az EU a nemzetközi kapcsolatok leginkább revizionista szereplője. Előbbi hegemón pozíciójának és megszerzett előnyeinek tartósítására törekszik, míg utóbbi vitathatatlan kihívást jelent a globális amerikai dominancia számára. A kulcsot e tekintetben Európa biztonsági téren történő függetlenedése, az integráció politikai tartalommal való feltöltése jelenti (helyesebben jelentheti). Miként azt az amerikai külpolitika főáramát emblematikusan képviselő Zbigniew Brzezinski fogalmazta: „Egy politikailag erős Európa, mely katonailag már nincs az Egyesült Államok függőségében, elkerülhetetlenül megkérdőjelezné az amerikai hegemóniát, és az Egyesült Államok felsőbbségét nagyjából a Csendes-óceán térségére korlátozná”.

Mindezt figyelembe véve az Európai Unió biztonság- és védelempolitikai dimenziójának 1999-es elindítása kétségkívül vízválasztónak tekinthető. Mely egyúttal kiválóan illusztrálja az óceán két partja közötti erőpróbában beállt pillanatnyi patthelyzetet. Tudniillik az európai védelempolitika uniós keretek közötti szárba szökkenését az Egyesült Államok már nem volt képes megakadályozni, a NATO felé tett európai engedmények pedig azt mutatják, hogy kontinensünk még nem képes saját önállóságát maradéktalanul felvállalni. Ezt a kényes egyensúlyi állapotot ráadásul pszichológiai síkon egy felettébb látványos kontraszt jellemzi, nevezetesen az amerikai eltökéltség és az európai bizonytalankodások között.

Washington álláspontja ugyanis feltűnően következetes e téren: őt kiegészítő, de tőle nem független Európát szeretne maga mellett látni. Ez részben az amerikai külpolitika hagyományos vezérelvének felel meg (mely az úgynevezett abszolút biztonság elérését célozza, ami osztatlan ellenőrzést és teljes körű elsőbbséget követel), részben a jelenlegi vezető pozícióhoz való érthető ragaszkodásra vezethető vissza (a hegemón részéről természetes reakció, hogy előnyei maximálására és prolongálására törekszik). Ennek megfelelően az Egyesült Államok már jó ideje azonosította az öreg kontinens függőségének fenntartása szempontjából kulcsfontosságú két területet, nevezetesen a döntéshozatal feletti amerikai irányítást és az európai hadiipari–technológiai alapok ellehetetlenítését. Nem véletlen, hogy a NATO-n belül bizonyos posztok a szövetség létrehozása óta folyamatosan Washington kiváltságát képezik. Így például az európai erők főparancsnoka, aki egyúttal az amerikai hadsereg 91 európai, afrikai, illetve közel-keleti országot lefedő USEUCOM parancsnokságának vezetője is, valamint az ipari-beszerzési ügyeket felügyelő főtitkárhelyettes kizárólag az Egyesült Államokból érkezhet. Az uniós védelempolitika kialakítása során szintén e két területen tapasztalható a legvehemensebb ellenállás: az önálló európai döntéshozatal és tervezés-parancsnoklás terén nagyobb publicitás mellett, az autonóm ipari-technológiai bázist illetően jóval kevésbé nyilvánosan.

Az ellenállás sajátossága, hogy egyszerre érkezik kívülről (közvetlenül az Atlanti-óceán túloldaláról) és belülről (az EU-kormányok zöme által követett fékező magatartás útján). Mert jóllehet a biztonsággal kapcsolatos problémák döntő többségében konvergál az európai országok hozzáállása, ugyanez korántsem mondható el a stratégiai – szuverenitás alapú, hosszú távú, geopolitikai megfontolások által vezérelt – kérdésekkel kapcsolatos nézeteikre. Ezeken a pontokon az uniós kül- és védelempolitika rendre megfeneklik, mivel bárminemű elmozdulásnak egyrészt a pacifista illúziókon, másrészt az atlantista dogmákon való túllépés volna az előfeltétele. Az erő elutasítása és az alárendelődés kultiválása ugyanis értelemszerűen erőtlenséghez és függőséghez vezet. Ami Európa politikai túlélését, a transzatlanti kapcsolat fenntarthatóságát, valamint a kialakuló nemzetközi rendszer kooperatív (és nem konfrontatív) alapokra helyezését illetően egyaránt zsákutcát jelentene.

A jövő alakítása

Az önálló döntés és cselekvés feltételeinek megteremtése és megőrzése minden felelős politika kiindulópontja. Függetlenül az éppen adott körülményektől és a pillanatnyilag divatos teóriáktól, már csak amolyan életbiztosításként is. Tudniillik – mint arra De Gaulle francia elnök figyelmeztetett – „soha nem tudhatjuk előre, honnan jön majd a fenyegetés, illetve honnan ér majd bennünket nyomásgyakorlás és zsarolás”. Ám a stratégiai autonómia eszközeinek megléte nem csupán a jövő megalapozásaként szükséges, hanem a jelenben, a politikai-gazdasági mozgástér garantálásához is elengedhetetlen. A fenyegetésekkel szembeni tehetetlenség, valamint a nyomásgyakorlással és zsarolással szembeni kiszolgáltatottság ugyanis automatikusan hiteltelenséget eredményez. Márpedig a nemzetközi kapcsolatokban a hitelesség bárminemű tárgyalási pozíció előfeltétele. Szuverenitás nélkül nincs nemzetközi politikai jelenlét és befolyás, az EU-ban zajló integrációs előremenekülés viszont pontosan európai szuverenitásunk alapjait ássa alá.

A jelen helyzetben a tagállamok az egységesülés jelszavával lemondanak nemzeti szuverenitásuk komoly szeleteiről, miközben kollektív, uniós szinten semmi nincs, ami képes és hajlandó lenne azt képviselni és védeni. Ez a gyakorlat két forgatókönyvhöz vezethet. Vagy folytatódik, s ez esetben európai érdek- és értékérvényesítő képességünk külső hatalom/hatalmak irányítása alatt erodálódik semmivé. Az európai építkezés során bevett hasonlattal élve: feloldódunk, mint egy csésze teában a cukor. Vagy ellenhatást vált ki, s az integrációs „közjáték” után a szuverenitás-gyakorlás kizárólagos alapon visszatér a hagyományos nemzetállami keretek közé. A probléma az, hogy az európai országok ma már egymagukban sem a globális kihívásokkal szemben, sem a nemzetközi erőviszonyok rendszerében nem képeznek kritikus tömeget. A kiút kézenfekvő: Európát politikai tartalommal kell feltölteni, s uniós szinten kifejezetten európai stratégiai prioritásokat és preferenciákat kell megjeleníteni. Mert ahogyan azt Umberto Eco olasz filozófus fogalmazta: „Európa vagy európai lesz, vagy darabokra hullik szét”.

Az önálló európaiság igényére azonban rendszerint az Amerika-ellenesség bélyegét szokás rásütni. Pedig kifutását tekintve ennek éppen ellenkezője az igaz. A jelenlegi aszimmetrikus viszonyok között az óceán két partján egymást vagy tehernek tartják (egyik irányban potyautas koloncként, a másikban elnyomó gyámként), vagy vetélytársnak tekintik (ott a hegemón, itt a kihívó szerepében), de általában egyszerre mindkettőként (teherként és vetélytársként) érzékelik. Ahelyett, hogy mindkét oldal valódi partnerként kezelhetné a másikat. Ez ugyanis csak szuverén, közel hasonló kategóriájú felek között volna lehetséges. Európa függő helyzetből is, szétdarabolva is alkalmatlan rá. Az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatát az elmúlt évtizedekben végig megmételyezte – mind a közös uniós, mind a tagállamok bilaterális Amerika-politikájának vonatkozásában – az eredendő aránytalanság, aminek következtében a konkrét együttműködések során folyamatosan fennáll (s jó párszor realitássá is válik) az eshetőség, miszerint az egyik fél anélkül hagyhatja ott a közös projektet, hogy ő maga ezt stratégiai potenciáljában megsínylené, míg a másik félről korántsem mondható el ugyanez. E strukturális feszültséget gerjesztő helyzet az európai függőségből adódik: amíg ez a függőség fennáll, bármiféle partneri kölcsönösséget eleve kizár.

Ráadásul az európai autonómia vállalásának elmaradása nem csupán kontinensünk politikai eltűnésével fenyeget és a transzatlanti kapcsolat kiegyensúlyozását teszi lehetetlenné, de a nemzetközi rendszer egészét tekintve is komoly kockázatokat rejt magában. Részben azért, mert teljes körű szuverenitás híján a globális kihívások kezeléséhez sem hiteles hozzáadott értéket, sem önálló alternatívát nem lennénk képesek felajánlani. Részben pedig azért, mert elszalasztanánk az esélyt arra, hogy a már ma kirajzolódni látszó új világrend alapjait a többpólusúság jegyében, egy tényleges európai–amerikai partnerség talajára építsük. Mint azt a korábban idézett Charles A. Kupchan is megállapította: „A központi kérdés nem az, hogy vajon mennyi ideig tart még az egypólusú időszak, hanem hogy az előttünk álló multipoláris világ vajon csak úgy magától jön-e létre, avagy átgondoltan alakítjuk ki”.

A transzatlanti kapcsolatban ma egyértelmű paradigmaváltás zajlik, ami a nemzetközi erőtér egészének fokozatos átrendeződésébe illeszkedik. Ebben a konjunkturális tényezők nem meghatározók: a közhiedelemmel ellentétben sem George W. Bush elnök hatalomra kerülése (majd újraválasztása), sem 2001. szeptember 11., sem pedig az iraki háború nem jelent kiindulópontot és nem képez törésvonalat. Mindezek a történések csupán átmenetileg felgyorsították és felszínre hozták a mélyben zajló folyamatokat. Paradox módon ez még akár pozitívan is hathatna az óceán két partja közötti együttműködésre, feltéve, hogy a pillanatnyi felismerés – amerikai oldalon a saját korlátokkal való szembesülés, európai részről pedig a bennünk rejlő lehetőségek kiaknázásának szükségessége – a leckékből levont következetes politikával párosul.

A szerző biztonságpolitikai kutató

Forrás: Vincze Hajnalka, A transzatlanti kapcsolat demisztifikálása felé, bevezető a 2006 áprilisában megjelenő “A transzatlanti vita” c. tanulmánykötethez, Zrínyi Kiadó /Biztonságpolitika a XXI. században sorozat, sor.szerk. Tálas Péter.