A másik kettőnek pedig nincs tovább. És tényleg, ilyenkor képes lehet rá az ember, hogy önvédelemből ez utóbbiakat rondának lássa az ultrahangos fotónyomaton, pedig csak annyi történik, hogy választani kellett.

Ha életről-halálról van szó, tényleg jobb nem gondolni a vesztesekkel. Ezt kívánja az önvédelmi ösztön. De más választásoknál, például amelyekkel csak politikusok pályaívéről döntünk, nem kell ennyire félni. Kimondhatnánk: ezt választottam, mert úgy éreztem, hogy így helyes, emezt meg arányosan sajnálom kissé.

A mostani vesztesről azonban nem tudnék így nyilatkozni. Kétes értékű volt a Fidesz teljes választási kampánya, de az utolsó napok történései alapján a szabad választások nyugalmát szerető embernek egyébként is a szocialista, liberális koalíciónak kellett szurkolnia. Ha nem nyernek, akkor kénytelenség volna ugyanis a választások tisztaságát megkérdőjelezni. A Fidesz az utolsó napokban csak a legminimálisabb szeméremérzet fügefalevelét lökte oda a nyílt törvénysértés szándéka elé. Orbán Viktor aktivistagyűlésen jelentette be, hogy vasárnap meg kell keresni mindenkit, aki elvihető a pártra szavazni, majd amikor a szocialisták péntek késő délután sajtótájékoztatón mutatták be az ominózus hangfelvételt, a Fidesz kommunikációja "lelepleződtek" kiáltásokat hallatott, mondván trükkről volt szó: íme, a szocialisták titkosszolgálati módszerekkel hallgatják le Orbánt. (Ó, már megint a megfigyelés, akár 1998-ban, amikor 27 fideszes politikust... Aztán, mégsem.) Most sem zavarta őket, hogy néhány nappal korábban Ásotthalmon egy újságíró hallgatta ki véletlenül Orbán azonos tartalmú eligazítását, s hogy a pártelnök később a TV 2-ben aláhúzta - nincs ebben probléma, mondott ilyet már nyilvánosan is. Ahogy Tatabányán fogalmazott - az OVB majd elmarasztalja, "oszt, jó napot".

Csakhogy van probléma. A neve: törvénysértés, a választói akarat befolyásolására való felhívás. Egy győztes MSZP ezen átléphet, egy vesztes nem tehetné.

Keserves hetek következnének.

Most azért látni a végét.

Ezt a választást lehet, hogy a szocialisták megnyerték volna, de ezt sosem tudjuk meg, mert még előbb elveszítette a Fidesz. Nem- csak a kampány szarvashibái miatt. Négy év alatt. 2002 áprilisában, amikor is a haza védelmében mozgósítottak a maguk javára, 2004-ben, amikor az uniós csatlakozással a koalíció sutasága miatt brutális élelmiszerár-emelkedést jósoltak, amire a magyar gazdaság történetének egyik legkisebb inflációjával felelt, 2006-ban, amikor a fogyasztás eddig nem tapasztalt mértékű emelkedésének idején a nyomort festették mindenhová. A Fidesz a választások előtt önmagát veszítette el. A bal- és liberális oldal "idegenszerűként" való felmutatása, s '56 megtorlása közös örököseinek bélyegzése méltatlan volt a '98-as választások előtt, de akkor még az agressziós késztetés nem homályosította el a célzóképességet. Ahová a gazdaságban, társadalompolitikában ütöttek, ott gyakran valóban omlott valami. Ez múlt el. Egy olyan koalíción nem találtak érvényes támadási felületet, amely pedig félidőben saját magát "váltotta le", ha lehet így értelmezni a Medgyessy-Gyurcsány cserét.

És valószínűleg ez volt az a mozzanat, ahol a koalíció nyert. Nem abban az egyszerű összefüggésben, amely szerint Gyurcsány Ferenc jobb, mint Medgyessy Péter. Ennél sokkal többről van szó. Arról, hogy kiderült, olyan rugalmas szerkezetben működnek, amely érzékeli a valóságot, és képes rá gyorsan, hatásosan reagálni. Ez történt 2004 nyarán. Éppen ellentétes mozgást láttunk, mint az ellenzéknél.

Az egyik belterjes küldetéstudatában elveszítette szem elől az életet, a másik belső áldozatokkal kinyitotta magát a változásokra. Az a mozzanat, amellyel az MSZP középszintje a saját vezetők ellenében felforgatta a pártot, különös módon a közelmúlt magyar történetének első nyugalmi periódusát eredményezte.

És éppen emiatt a következő Gyurcsány-kormánynak nem pusztán lehetőségei beláthatatlanul nagyok, hanem felelőssége is óriási. Nyolc egynemű év elképesztően régen volt itt utoljára. A hetvenes évek második fele, amikor kiderült, hogy az olajárak nem állnak meg a vasfüggöny előtt, a nyolcvanas évek elejének politikai szigora a kis gazdasági szabadságokkal puhítva egy-egy önálló univerzum a nyolcvanas évek második feléhez, Gorbacsov 1985 márciusi megválasztásához képest. Magyarországon ettől kezdve megkezdődött az átmenet, bár még senki nem tudta, hogy hová, csak azt, hogy honnan. Az antalli ciklusnak viszont már ehhez nem volt köze, ahogy Horn Gyuláénak az előzőhöz, bár a gazdasági-politikai rendszerváltozás közben szabályszerűen folyt. Ezt megélni csak úgy lehetett, hogy ciklusról ciklusra kifordult a világ a sarkaiból. 1998-ban a Fidesz ezzel is kezdett: "Több, mint kormányváltás." 2002 után egy fél ciklus kellett, hogy kiderüljön, tényleg több volt annál. És nem is folytatható.

Évtizedek teltek el tehát úgy Magyarországon, hogy egyetlen politikai gondolat, politikusi-szakértői csapat nem akadt, amelyik valamelyest a maga képére formálhatta volna a világát, és fordítva.

A választók most ezt a lehetőséget adták meg a koalíciónak. Talán nem ellentmondásban azzal, hogy ez nem folytatást, hanem új Magyarországot ígért.

Ránk férne.

És talán nem ez a pillanat a legmegfelelőbb erre, de emlékeztetnék a kiszavazott lombikmagzatokra. Lehet, hogy amiből most nem lett élet, abban volt sok lehetőség. A Fidesz politikai valóságtévesztése nem feledtetheti, hogy azok, akik rájuk szavaztak, sok érvényes kérdésre kerestek választ. Például arra, hogy a - Fidesz szemléletével szemben igen is domesztikálható - globalizáció világát milyen belső kapcsolódásokkal lehet ellenpontozni. Hogy szükséges-e - fair eszközökkel - segíteni a magyar közepet. És az inkább társadalmi, szellemi vagy gazdasági természetű-e. Jó lenne remélni, hogy a jobboldal talál olyan képviselőket, akik hitelesen választ adnak ezekre az ügyekre.

A baloldal, meggyőződésem szerint, a nyitottsággal és a hiteles perspektívakereséssel nyert. Éppen ezért indulhat a mainál jobb természetű politikai küzdelembe egy más jobboldallal.

Ha ebből minél több szándék valósággá érik, akkor mondhatjuk ki biztosan: érdemes volt. Az ikrek "lombikapját" idézném - ő nevezte így magát, amikor nemrég a nyilvánosság előtt fordult a katolikus egyház választási körlevelének kibocsátójához: "Nem tudom, tudja-e, hogy milyen érzés az, amikor ez a kisfiú először megszólal, és az az első szava, hogy gól.

Nem öngól. Gól.

Hisz valamiben."