Mi történt szombaton az alagútban?
"2004-ben a közúti személy- és tehergépkocsi-közlekedésből származó államháztartási bevételek összege mintegy 560 milliárd forint volt, aminek döntő része (390 milliárd forint, azaz 70 százalék) az üzemanyagok jövedéki adójából származik. (...) Ezzel szemben a gépjármű-forgalommal kapcsolatos államháztartási kiadások, illetve bevételkiesések mintegy 4700 milliárd forintot tettek ki, ami 4100 milliárd Ft feletti fedezetlen költséget jelent. Ez a közúti gépjármű-forgalomnak nyújtott támogatással egyenlő, ami megfelel 2004. évi bruttó hazai termék (GDP) 20 százalékának."
Az idézet a Levegő Munkacsoport kiadványából származik. Kiváló példa arra, ahogyan a világunkat berendeztük. Aki autózik, többet vesz el a közösből. A költségvetésből ugyanúgy, mint a levegőből. Aminek az a következménye, hogy a többiek berágnak és ők is elkezdenek autózni. Minél rosszabb a levegő, annál többen hagyják el a várost és válnak ingázóvá, tehát nagy valószínűséggel autóssá. A levegő rosszabb lesz, én viszont jobban járok. Ha ezt lefordítjuk a hétköznapi élet logikájára, akkor körülbelül így hangzik: a saját életem mégiscsak fontosabb, mint a szép elvek, úgyhogy autóval járok munkába.
Van ebben a logikában valami, amit nem szoktunk tudatosítani, mert baromi ronda. Ez pedig a többiekhez való viszony: majd pont én fogok törődni az emberiség jövőjével, amikor más se törődik! - Az ember nem gondolná, hogy ez lényegében egy rossz viszony a közösség tagjai között.
A kritikus tömeg erre vonatkozik: próbáljuk meg ismét többségbe hozni azokat, akik a többség érdekeit nem szorítják háttérbe a maguk érdekeiért. Fennkölten hangzik, igaz? Pedig ennek a logikának a hátterében nem csak szép elvek állnak, hanem a jobb élet iránti vágy. Jobb egy olyan világban élni, ahol senki sem kakál a kútba. Ebben senki nem kételkedhet, aki szombaton délután a budapesti Clark Ádám téren járt.
A Clark Ádám tér a Vár alatt húzódó alagút szájánál van. Az alagútban tegnap végigment harmincezer ember, akik kevés kivételtől eltekintve torkuk szakadtából üvöltöttek. Ez nem volt megbeszélve. Egyszerűen aki oda bement, az önkéntelenül ordítani kezdett, vagy legalább csöngetett picit, sokan egykerekeztek és aztán úgy jöttek ki a túloldalon, mint akik levették az álarcukat. És ott, a Lánchíd budai hídfőjénél pedig tizenöt fős dobzenekarral találták szemben magukat, amely elképesztő örömzenélésben tört ki.
A turisták csak azt látták, hogy ordító biciklisták tódulnak ki az alagútból, aztán körülveszik ezt az érthetetlen okból odaállított zenekart és magukon kívül vannak a boldogságtól, aminek semmilyen látható üzenete nincs, sem pártlogó, sem egyéb, szokásos örömforrás, úgy mint pénzért vehető bármi nem áll az egész mögött.
Illetve állt. Körben, a házfalakon szokásos óriásplakátok, amelyekről a szokásos mosolygó arcok hirdették a boldogság receptjeit, pártot, tárgyat. Csak épp az a mosoly a plakátarcokon egészen más volt, mint ez, az embereken. Hiszen azoknak a plakátoknak semmi köze nem volt a Critical Mass logikájához.
Na, ez itt a különbség: a közösséghez tartozni jobb, mint hátat fordítani neki. Hiába veszel városi terepjárót és jársz vele a vécére is, átverés az egész, nem leszel boldogabb. Se te, se én.