Nőknek csak álom a papi hivatás
A nagy csinnadrattával beharangozott konferenciák gyakran unalomba fulladnak, míg a szerényebb, de jóval érdekesebb rendezvények méltatlanul csekély figyelmet kapnak. Utóbbi kategóriába sorolható az Egyházfórum című keresztény lap nemrégiben megtartott női vitaestje, ami lényegesen nagyobb közönséget érdemelt volna: a Közép-európai Egyetem egyik termében megrendezett eseményen az érdeklődők száma alig haladta meg az előadókét.
Fodor Éva szociológus a nőket sújtó hátrányok közül említett néhányat. A nők a férfiaknál kisebb arányban találnak fizetett munkát, s ha sikerül elhelyezkedniük, akkor kevesebbet keresnek, és kevésbé valószínű, hogy vezető pozícióba kerülnek. Állításai statisztikai adatokkal igazolhatók, mégis: vannak, akik tagadják a női hátrányok létezését, és vannak olyanok is, akik egyszerűen csak nem hajlandók foglalkozni ezekkel.
Lénárt Borbála pszichopedagógus a diszkrimináció egyik formájáról, a családon belüli erőszakról beszélt. Tapasztalatai szerint az erőszak legtöbbször nem a fizikai bántalmazással kezdődik: a férfiak először igyekeznek izolálni, elkülöníteni a nőt a rokonoktól, a barátoktól. A nők ezt sokszor hajlamosak a túláradó szeretet, a féltő gondoskodás jelének venni, pedig csupán arról van szó, hogy a férfiak a saját hatalmi helyzetüket erősítik.
Az est második részében az egyházak játszották a főszerepet. Brebovszkyné Pintér Márta lelkész, az evangélikus női misszió vezetője előadásából kiderült, hogy az evangélikus egyházban is kemény küzdelmet kellett vívni az egyenlőségért. Döntő volt a második világháború utáni időszak: a távoli vidékeken lévő, elszórt és rendkívül szegény evangélikus gyülekezetek nagy része lelkész nélkül volt. A nők főként ilyen közösségekben vállaltak szolgálatot, és bizonyították, hogy képesek ellátni azokat a feladatokat, amelyek elől sokszor a férfiak is megfutamodnak.
Mindez nem volt elég, az evangélikus egyház vezetőinek ellenállását nehezen sikerült megtörni. Az első teljes jogú női lelkészt csak 1972-ben avatták Magyarországon, de - tette hozzá Brebovszkyné Pintér Márta - jellemző módon egyetlen publikus egyházi irat sem maradt fenn arról, hogy pontosan mikor történt a szentelés.
Hasonló élményekről számolt be Bárdosy Éva, A Szív című jezsuita folyóirat szerkesztője is. Konzervatív, vallásos családban nőtt fel. Hittanra járt, egyházi iskolában tanult. Már egész fiatalon elhivatottságot érzett a papi hivatás iránt, de erről senkinek se mert beszélni. Hisz a katolikus egyházban csak férfiakat szentelhetnek pappá. Ha más országban születik, akkor apáca még lehetett volna, de nálunk ez sem adatott meg: a Rákosi-korszakban a szerzetesrendek túlnyomó többségét felszámolták.
A hetvenes évek elején férjhez ment, gyermekeket szült. És közben abban reménykedett, hogy a II. vatikáni zsinat hatására olyan változások történnek az egyházban, amelyek előbb a kötelező cölibátus (papi nőtlenség) megszüntetéséhez, majd a nők pappá szentelésének engedélyezéséhez vezetnek. Voltak erre utaló jelek, de aztán az 1978-ban pápává választott II. János Pál megnyilatkozásai egyértelművé tették, hogy a katolikus egyház ebből a szempontból hajthatatlan.
Bárdosy Éva később olyan helyeken - például az onkológiai intézetben - tartott istentiszteleteket, ahová egyházi személyek nem szívesen látogattak. A jogosítványai azonban korlátozottak. Nőként nem celebrálhat szentmisét, nem eskethet, nem gyóntathat. Ő viszont továbbra sem mond le arról, hogy egyszer még pappá szenteljék. Árulónak érezné magát, ha elnyomná magában azokat a vágyakat, amelyeket hite és meggyőződése szerint Istentől kapott.
Tudja, hogy nincs sok esélye. Valószínű - mondta -, hogy nőknek csak akkor engedélyezik majd a papi hivatás betöltését, amikor férfiak már annyira kevesen jelentkeznek lelkipásztornak, hogy veszélybe kerül az egyház működése.
