Egyik ismerősünk, alkalmazott matematikusként Moszkvában végzett rendszerszervező, aki most épp biciklis futárként keresi a kenyerét, sorolta számolatlanul a kétségbeejtő és életveszélyes szituációkat, amelyeket az autósok szándékos, tudatos durvasága, elképesztő, érthetetlen és megmagyarázhatatlan agressziója idézett elő, és amelyeket sokszor csak a vakszerencse segítségével sikerült valahogy túlélnie.

Sorban elhangzottak az ilyenkor szokásos közhelyek arról, hogy milyenek is a mi kulturálatlan hazánkfiai, bezzeg a nyugat-európaiak, ugye, egészen mások. Végül kénytelen voltam felhívni a jelenlévők szíves figyelmét néhány evidens összefüggésre. Például arra, hogy az agressziót általában valamilyen szorongás, azt pedig többnyire frusztráció váltja ki. A meglepett kérdésre, tudniillik, hogy ezek szerint Budapesten több százezer frusztrált, szorongó ember ül-e a volánnál, kénytelen voltam határozott igennel válaszolni. Merthogy szerintem pontosan ez a helyzet.

Próbáljunk ki egy kézenfekvő gondolatkísérletet, és képzeljük el önmagunkat, amint egy napos, de nem túl meleg májusi vasárnap délután autózunk, mondjuk, az ilyenkor szinte kihalt Pasaréti úton. A forgalom észrevehetetlen, oda se kell figyelni rá, ellenben a csinos villák kertjeiben virágzó fák látványa, az út fölött helyenként összehajló, friss, zöld lombok között átszűrődő napsütés fény-árnyék játéka különös, révedező hangulatba ejti az arra járót. A levegő selymes és illatos, madárfüttyös csönd honol a tájon, béke van odakint és mibennünk is.

Hogyan vezetünk, és mennyivel hajtunk ilyenkor? Na ugye!

És egy hókásás, hideg, szürke januári reggelen, amikor az idegenből – sajnos – hazaszakadt, a magyar nyelvet percenként kerékbe törő főnökünk, akinek persze a belváros közepén bérel luxuslakást a cég – amit majd szép lassan csődbe visz, éppúgy, mint az előző hármat, ahol eddig „dolgozott” –, és ahonnan mindössze pár perc séta az iroda, tehát a legnagyobb lelki nyugalommal rendel be minket egy korai értekezletre, ami miatt órákkal előbb kell elindulnunk, gyomrunkban azzal a bizonyos tompa nyomással, amely azt van hivatva kifejezni, hogy ebben a városban a reggeli dugók idején nincs ember, aki meg tudja saccolni, vajon beérünk-e időben, és ha nem, akkor hány dobásunk maradt, mielőtt kézhez kapnánk a felmondólevelünket, hogy talán soha többé ne tudjunk még egyszer megkapaszkodni ezen a sajátos magyar munkaerőpiacon.

Szóval, hogyan viselkedünk a volán mögött ilyenkor, mennyire vagyunk képesek betartani a közlekedési szabályokat, megállni, hogy ne hajtsunk rá a buszsávra, ne lépjük túl a megengedett sebességet, legalább azon a huszonhárom méteren, ahol váratlanul megnyílik előttünk egy kis távlat, és hogyan reagálunk az autósorok között szlalomozó, folytonos balesetveszéllyel fenyegető biciklisekre, motorosokra, robogósokra, és egyáltalán bárkire, aki zavar, akadályoz, figyelmet követel ezekben a válságos és – ki tudja – talán végzetes pillanatokban.

Na ugye.

És hát létezik az, kérdezik erre, szinte egymás szavába vágva, hogy ebben a szerencsétlen városban majdnem mindenki a sorsa, a családja, a jövője miatt aggódik, miközben a város egyik végéből a másikba rohangál a dolga után?

Létezik, mondom.

Igenis létezik egy olyan világban, amelyben már és még minden ingatag, változó, új, vagy éppen átalakulás előtt áll, ahol minden egzisztencia bizonytalan, vagy legalábbis annak érződik, ahol a legfőbb beszédtéma, hogy milyen nehéz, sőt kínkeserves élni, megélni, túlélni, kibírni, megszerezni, megtartani, ahol a történelem tanúsága is az, hogy semmi sem biztos, semmi sem örök, sohasem tudhatod, mit hoz a holnap. És igen, abban a bizonyos elkényelmesedett, polgári Nyugat-Európában, ahol az autósok között szabadon csalinkázó kerékpáros is tökéletes biztonságban érezheti magát, ahol a járdaszélen a lábát lépésre lendítő járókelőnek egyáltalán nem szükséges körülnéznie, mert a mozdulat láttán, sőt már amikor az úttest, na pláne a gyalogátkelő felé közelít, százméteres távolságban automatikusan lefékez minden autós, szóval ott az emberek túlnyomó többsége nem úgy gondol a jövőre, mint valami fenyegető, bizonytalan, kiszámíthatatlan veszedelemre, hanem úgy, mint tervezhető, előrelátható és az eddigiekhez legalábbis igen hasonlatosnak ígérkező távlatra.

Amikor ez a természetes biztonság- és otthonosságérzet felborul, bármikor az idők során – mint ahogy most is mutatkoznak súlyosan fenyegető jelek odaát –, akkor bizony történtek arrafelé sokkalta nagyobb és súlyosabb atrocitások, mint amilyeneket mi nap mint nap a saját útjainkon megélünk.

Más kérdés, hogy egy társadalom az otthonosság- és biztonságérzetét köszönheti éppenséggel az általános, vagy legalábbis a nagy többségre kiterjedő jómódnak, de még sokkal inkább – akár jóval szerényebb körülmények között is – az emberek közötti együttérzésnek, összefogásnak, szolidaritásnak.

Annak az alapvető felismerésnek, hogy bármennyire individualista rendszer is a kapitalizmus, a magányos sikert hajszoló, csak önmagával törődő, mindenki mást az útjából eltakarítani igyekvő ember végül sohasem jut célba.

Még az utakon sem.

Ebben aztán jól meg is állapodtunk, s talán csak magában tette még hozzá egyikünk-másikunk: hát kedves jó politikus urak, akkor most talán erre kellene valahogy gombot varrni.

Bodansky György
író