Már az első forduló előtt sem voltunk könnyű helyzetben. A koalícióról viszonylag tiszta kép alakulhatott ki. Ha valakit meggyőzött a száz lépés, ha regisztrálta, hogy a félidőben vesztett állásban pályára lépő miniszterelnökkel egyenlített csapata, ha elhitte a nyitás programját, a látható gondok ellenére tudhatta, mire számíthat. Még mindig lassú a víz, de partot keres.

A másik oldal azonban azonosíthatatlanná vált. Elfogadva Orbán Viktor önmeghatározását, a plebejus jobboldal mibenlétét kellett volna felismerni a polgári párt helyén. Az Áder-Kövér- Pokorni trió üzenetét összevetni a - a szószékeken - helyükre állított Mikola-Semjén-Wittner hármashangzattal. Az infernális jelenkorból átmenet nélkül kibontott mennyei ígéretekből kellett volna felismerni az új politikai kontúrokat. Nem sikerült. Egy biztos pontot találtunk: az új Fidesz védőpajzsot ajánl a világ ellen. A másik oldal kapcsolódási pontokat keres ugyanoda. Ebben a vitában fel tudtuk venni a magunk álláspontját: a nyitottság mellett.

A két forduló között a korábbinál is kevésbé kínált azonosítási pontokat a Fidesz. Formálisan eltűnt a miniszterelnök-jelölt, ténylegesen hátratessékelték az eddigi zászlóvivőket, zárójelbe került a program. Mindent a Titanic-effektusnak rendeltek alá: a luxusbaloldal mulat, a hajó közben húz a sziklazátony felé.

Hogy ki az, aki figyelmeztet erre, s milyen pozícióból látja a veszélyt, vagy konkrétan mit tesz ellene - ezt nem tudhattuk meg.

A Fidesz majd egy héten át egy másik párt, az MDF szavazóival és jelöltjeivel foglalkozott, eközben információit folyamatosan pörgette. Választói hol azzal szembesültek, hogy még 75 mandátumot kell szerezni, hol azzal, hogy hetvenet, de elég 68 is, megismerhették néhány órára Bod Péter Ákost mint leendő miniszterelnöküket (megint bankárkormány?), hívták őket a Clark Ádám térre végső összekapaszkodásra, ami aztán a Műegyetem előtt lett, és sehol a nagy kavarodásban egy miért. Most már nem is lesz. A "mi" egyetlen definíciója a "nem ők" marad.

Ehhez nem kívánunk viszonyulni. Nem tudunk olyan "ők" csoportot felvenni, amely puszta léte alapján szoborparkba utasítható.

Sajnáljuk, hogy így alakult. Bőven kínált ugyanis sebezhető (vagy gyógyítandó), de mindenképpen kritikusan pásztázható felületet az előző négy év. A mostani koalíció semmit nem rontott el, de meg sem oldott. Nagy struktúrákhoz alig nyúlt hozzá, pedig ígérte. Ahol történt valami, aminek mélysége, gazdagsága van, az oktatás terén - éppen ott nem rohannak most egymás karjaiba. Rengeteg forinttal nőtt a fogyasztás, miközben a szociális nyugalom miatt nem kezdtek bele szükséges átalakításokba - igaz, partnert sem találtak hozzá. Ilyen helyzetben csak képregényekben lehet a nyomorélménnyel kampányolni, mert az, ha létezik is, nem új, ha megszokni nem is lehet.

Az első forduló után a politikailag rutintalannak számító miniszterelnök különös nyugalommal hagyta a homokban futni legnagyobb ellenfelét, alig reagált a jobboldal látható és még rejtett belső harcaira. Karaktere mégis egyre felismerhetőbb. Persze ha veszít, mondhatni, nyugalma elhibázott volt. A legtapasztaltabb hazai politikusok közé tartozó Orbán hol az égiekre hivatkozott politikai balvégzetét előrevetítve, hol az MDF-re. Őt, magát egyre nehezebb felismerni. Csak a győzelem adhatna neki újra arcot.

Kettejük számára nem azonos a tét: igazán csak Orbán veszíthet.