Szaporodnak gondjaink a folyók mentén, és velük a gondokról születő vélemények is. Czigler Lászlónak is sok mindenben igaza van (Csak a gond van vele..., április 8.), de abban téved, hogy az EU előírná nekünk, hogy egymillió hektárt kivonjunk a mezőgazdasági termelésből. A józan ész diktálja, hogy a szántóföldi gazdálkodást célszerű megváltoztatnunk a töltésekkel elszakított mélyártereken, ahol nagy kiterjedésben, rendszeresen fenyeget az árvíz, a belvíz és az aszály. Okosabb áttérni a hal-, nád-, gyep-, vad- és erdőgazdálkodásra a Czigler által összefoglalt okok és okozatok miatt. Igaz, ez is mezőgazdasági termelés. Szántó helyett vizet, vizes területet is lehet művelni. Az egymillió hektárt hazai ökológusok és ökonómusok kalkulálták ki, még a csatlakozás előtt. Számításba vették a nemzetközi piacon versenyképtelen, kedvezőtlen adottságú területek összességét és az ottani mezőgazdasági termelési lehetőségeket. Azt is vizsgálták, hogy ha a termelést az egymillió hektáron a dániai szinthez igazítanánk, annak a táj, a talaj, a víz és az élővilág - az árterek, rétek, legelők és mocsarak - látnák kárát.

Miért nem ismerjük fel a változtatás szükségességét? Többek között azért, mert nehezen tudjuk elképzelni a természet, a természetes folyók és ártereik működésének rendjét. Nincs tapasztalatunk, tudásunk és áthagyományozódott ismeretünk a természetközeli állapotokról.

A természetes viszonyoktól idegen, átalakított, elhasznált, mondhatni lelakott vízgyűjtőn élünk. Gátak közé szorított folyót, árterekbe beszivárgó településszerkezetet, szántóföldi gazdálkodást örököltünk és próbálunk fenntartani.

Képzeljük el vízgyűjtőnket, a Kárpát-medencét, mint egy élő szervezetet. Az ökológiai szemléletesség okán szemléljük úgy, akár egy emberi testet.

Az alapkőzet a csontos váz. A megújulásra képes termőtalaj az izomzat. Az erdők, mezők termelnek az izmoknak, de biztosítják a légcserét és párologtatást, akár a tüdő és a bőrfelület. A vízrajzi rendszer egy részét, a folyókat, patakokat természetes érhálózatként is felfoghatjuk. A sérülésmentes folyók, patakok az erek, verőerek, az erdők, mezők, tavak párologtatásukkal, a meteorológiai vízkörzéssel, a csapadék visszajuttatásával a visszérhálózat.

A fenntartható működés érdekében célszerű szabad áramlást biztosítani az érrendszerben. Ahogy a vér áramlását az erekben, úgy a folyók, patakok vizét sem célszerű lefutásukban akadályozni. A vér alkotóelemekben gazdag. A folyó sem csak víz. Dinamikus egyensúlyi viszonyok között görgetett és lebegő üledék utazik a folyóval. Lények milliói, algák, rovarok, halak lakják, tisztítják és tartják egyensúlyi állapotban a vizet. Ahogy a keringési rendszerünkben, a folyóvízi rendszerekben is kell hely hordalékoknak, és szükségesek kiegyenlítő tisztító, megújító rendszerek. Ép csontvelő, máj, lép és vesék, vagyis szigetvilágok, mellékágak, kavicsos, homokos és iszapos zátonyok, partok, ezekhez kötődő holtágak, morotvák, ártéri erdők.

Az egészséges működéshez elengedhetetlen, hogy az érfal, a folyó és ártéri rendszere megőrizze rugalmasságát. A merev érfal növekvő vérnyomásnál szétpattanhat. A gátak közé szorított folyó széles ártereinek hiányában a gátakat veti szét. Ha az erekben trombózis, dugasz keletkezik, baj lesz, így a vízfolyásokon is. Az agyvérzés elönti szürkeállományunkat. A fékevesztett víz jobb esetben mezőinket. Az igazi következményeket sokszor csak az ömlenyek felszívódása után ismerjük meg. Ha a túlhasználattól tönkremegy az ér vagy elhal a szívfal, "bypass"-ra, elkerülő rendszerre van szükség. Ez pótmegoldás, nagy műtét. Ilyen a folyók operálásakor a duzzasztórendszer mellett kiépített, betonteknőbe terelt hajózócsatorna. Hasonló a kanyarulatok levágása, az új meder.

Szervezetünkben a visszérhálózat elhasználódása, silányulása sokszor még az előzőeknél is súlyosabb. A természetben a víztárolást és körzést biztosító rendszerek sérülnek. A beépítés, a burkolt felületek gyarapodása óriási mérvű vízgyűjtőnkön is. Az erdők, természetes vizes élőhelyek, a biológiailag igazán aktív felületek eltűnnek. A csekély maradék csak az eredeti funkciótól eltérő vízbefogadásra, majd párologtatásra képes. A struktúra sérült, a funkciók elégtelenek. Ez volt az ok. Mi lesz az okozat?

A biológiailag aktív felületek hiánya, a sok burkolat nagy csapadéknál árvizet generál. Kis csapadéknál lehetetlenné teszi a beszivárgást és az elhúzódó ütemű fokozatos párolgást. Erre a természetközeli rendszerek képesek, de nem a monokultúra, beton. Ha összekuszálódik a klimatikus rendszer, a lefolyás még szélsőségesebb lesz (hol sok, hol kevés csapadék). A silánnyá tett folyó és ártér további próbatételek elé állít sokunkat. Így folytatódik a körforgás, a baj erősíti a következőt. Az analógiák ismertek, ezért kell hogy együtt védjük meg a természet maradék formáit, sőt javítsuk azt a magunk és a folyók, vagyis ismét csak a magunk érdekében.