Olvasói levelek
Tévedések végjátéka
Sokak felelőssége, hogy idáig jutottunk, és ebben minden tisztessége ellenére részes Debreczeni József is, aki meglehetősen megkésve döbbent rá, hogy "Orbán: a magyar jobboldal végzete", és hogy "Orbán végzete: a magyar jobboldal esélye" (A magyar jobboldal esélye, Hétvége, április 15.). Még akkor is kései felismerés ez, ha három évvel ezelőtti önmagát idézve írásával alátámasztani látszik, hogy ő már akkor megmondta.
Nem volt titok, hogy Orbán nem az elveihez keresett politikai teret, és támogatókat, hanem az Antall halála után üresen maradó térbe tuszkolta be pártját, illetve annak maradékát. Elvtelenül. Csakhogy, akik a jobboldalon tudták mindezt, a szent cél, az úgynevezett jobboldal remélt térnyerése érdekében szemérmesen elhallgatták. Várták, hogy az álkeresztény-álkonzervatív ragacsra, amivel Orbán bekente magát, jóhiszemű, őszinte hívők százezrei ragadnak majd. Ő meg tudta, hogy ezen százezrekkel a háta mögött, a hatalom reményében, képmutatók tömegei válnak feltétlen híveivé. Következésképpen a jobboldal megújulását remélők törököt fogtak. A fejükre nőtt. A közös tálból aztán már csak az cseresznyézhetett, aki mindezt - vagyis Orbán gyakorlatilag korlátlan hatalmát - feltétel nélkül elfogadta. Így tett néhány józan, és (szó szerint) kiváló kivételtől eltekintve annak a pártnak a teljes tagsága, amelyet valaha Fidesznek neveztek, majd további pártok hozzájuk csapódó töredékei, morzsái; persze mind konzervatívak, mind keresztények voltak, legalábbis nem kevésbé, mint az újdonsült szövetség vezére. Erkölcsi alapok híján mindenesetre a hatalomvágy kiváló kohéziós erő volt. Ez a praktikus hatalmi praktika, és az e körül folyó csatározás takarja be azóta egész közéletünket, és amíg ez meg nem változik, még esély sincs az egyébként meglévő társadalmi, gazdasági problémák megoldására. Nem marad rá sem idő, sem energia. Amíg az Orbán-féle ordító hazugsághoz, képmutatáshoz tömegeket lehet csatasorba állítani, jelentős közírók, közgondolkodók százaitól lehet pártoló véleményt remélni, addig teljesen eredménytelen például a korrupciót ostorozni. Az erkölcsi minimum hiánya miatt marad tehát a káosz, amely viszont kiváló táptalaja a populizmusnak, a demagógiának. Az egészségügytől a szegénységügyig minden közös ügyünk (többek között, de elsősorban) ennek a populista demagógiának, az Orbán melletti és elleni mellébeszélésnek lett az áldozata.
A 2002-es vereség után persze mindennek borulnia kellett volna, ám a portyázó szabadcsapatokként működő polgári körök a túlélést jelentették Orbánnak: kifelé, az ellenfelek felé is, és befelé, az esetleges pártbéli elégedetlenkedők számára is erőt demonstrálnak, a vezér erejét. Mindent erre a lapra tett fel, és mindez kitartott egészen az idei választások első fordulójáig. Most viszont kiderült, hogy Orbán tévedett, mert a totális mozgósítás, és minden magabízó dölyf ellenére sem legyőzhetetlen ez a konglomerátum.
Orbán egyáltalán nem a végzet, csupán egy kiküszöbölendő tévedés - vakvágány, amely az öncélú hatalomért folyó torzsalkodáson túli semmibe vezet. Talán észreveszik a Fideszen belül is, hogy valójában nincs kitől tartaniuk, valójában nincs mit veszíteniük. Az MDF maradéka már megtette az első lépéseket, miután némi szerencsével túlélték a közös kormányzás után a közös ellenzékiség embert, gerincet próbáló időszakát is. Hogy talpon (és pártban) maradt vezetőit az erkölcsi tartás viszi most előre, vagy a bosszúvágy az elszenvedett sunyi oldalvágások miatt, az most az eredmény szempontjából közömbös. Bár a hálához hasonlóan a bosszú sem politikai kategória, Dávid Ibolyáék számára most erőt, önbizalmat adhat. A lényeg most az, hogy szerintem Orbánnak mennie kell, még akkor is, ha - mint mondta - harcolni fog. Ezt Debreczeni kiválóan látta már 2003-ban: "A magyar lélek a vereségre van szocializálva. Itt nem a józan és sikeres reálpolitikusoknak van kultusza, hanem azoknak, akik a harcot a bukásig viszik... Orbánnak is lesz." Kultusza még lehet, de nimbusza már aligha lesz a régi.
Szalay István
Kakucs
A második forduló tétje
A második forduló igazi tétje szerintem nem csak az, hogy a jelenlegi koalíció esélyt kap-e a folytatásra, hanem az, hogy olyan arányú győzelmet arat-e, ami hiteltelenné teszi visszamenőleg is, de főleg a jövőre nézve a Fidesz - MPSZ egész retorikáját, önhitt tetszelgését a nemzetmentő szerepkörében és hamis demokrácia-felfogását. Az igazi tét a társadalmi béke, amit a Fidesz 2002 óta egy percre sem hagyott létrejönni.
Abban, hogy már jó ideje a politika vált a legelviselhetetlenebb környezetszenynyezéssé nálunk, meghatározó szerepet játszottak a Fidesz nemtelen eszközei, módszerei és napi aknamunkája. A 2002-es választások óta egyetlen nap sem telt el, hogy az ellenzék ne opponált, kifogásolt, gyanúsított, rágalmazott, vészjósolt volna valami miatt. A hiszterizálásban semmire sem voltak tekintettel. Igyekeztek elbizonytalanítani mindenkit, aki valami optimizmusra okot adó dologba próbált kapaszkodni.
Ez a totális tagadás, mindent aláásó destruktivitás nem tekinthető normális ellenzéki magatartásnak.
A meggyőző koalíciós győzelem arra kényszeríthetné a Fideszt, hogy felismerje:
1. nevetséges csalásra hivatkozva megkérdőjelezni a választások eredményét;
2. nem vezet eredményre annak szajkózása, hogy minden rosszabb, mint volt az ő idejükben;
3. hiteltelen azzal érvelni, hogy a szocialisták és liberálisok nemzetvesztők;
4. senki mást nem okolhatnak vereségükért, csak saját magukat.
Trom András
újságíró
Utolérni és túlszárnyalni?
Fehér Tibor (Ne vegyünk rá mérget!, április 18.) megpróbálja kioktatni Kóka Jánost, aki szerint Magyarország már 2017-ben utolérheti Ausztriát. A hozzászóló szerint azonban az utoléréshez nem elég, ha Magyarország tartósan gyorsabban nő, mint Ausztria: sokkal gyorsabban kell nőnie. Állítását egyszerű számpéldával véli igazolni, ám ő követ el elemi számolási hibát.
Számpéldáját követve, legyen A0 = 100 Magyarország fejlettségi szintje 2006-ban, és B0 = 200 Ausztriáé. Legyen a = 0,04 a magyar növekedési ütem, és b = 0,02 az osztrák. Ekkor egy év múlva a fejlettségi szint A1=A0(1+a)=104, B1=B0(1+b)= 204, tehát a két ország fejlettségi különbsége változatlanul A1-B1 = A0-B0 = 100. Ebből azonban nem következik, hogy a következő évben is változatlan marad a különbség, hiszen A2 = A1(1+a) = 108,16; B2 =B1(1+b) = 208,08; a különbség "már csak" 99,94. A 10 évben A10 = 148,02; B10 = 243,80, a 30. évben A30 = 324,34; B30 = 362,27, és láss csudát, a 36. évben A36 = 410,39; B36 = 407,98. Magyarország tehát 36 év után nemcsak utolérné, hanem túl is szárnyalná Ausztriát.
Persze, az egész számítás arra a felettébb vitatható feltevésre épül, hogy hazánk tartósan lényegesen gyorsabban növekszik majd, mint fejlettebb szomszédunk. Sokkal valószínűbb azonban, hogy magasabb fejlettségi szintre érve, hazánk fejlődési üteme lelassul, és beáll az osztrák értékre. Ne felejtsük el, hogy 1989 és 1993 között hazánk egy főre jutó termelése jelentősen csökkent, míg az osztrák nőtt, és a jelenlegi gyorsabb magyar fejlődés részben egy helyreállítási folyamat része. A kérdés csak az, hogy a növekedési ütemek kiegyenlítődésekor milyen lesz a fejlettségi szintek aránya: 70, 80 vagy 90 százalék?
A címben szereplő "Utolérni és túlszárnyalni" programot Hruscsov elvtárs hirdette meg 1961-ben, a kommunizmus építőinek XXII. kongresszusán. Az 1950-es években ténylegesen létező szovjet-amerikai növekedési ütemkülönbségre támaszkodva meghirdette, hogy 1970-ben a Szovjetunió utoléri, 1980-ra pedig magasan túlszárnyalja az Egyesült Államok gazdaságát. Az eredmény ismert!
Simonovits András
MTA Közgazdaság-tudományi Intézet
