Az egész úgy kezdődött, hogy összefutottam a Váci utcában a basszista Alfred Muff-fal, aki Gurnemanzot jött énekelni az Operába. És ugye, az ember olyan jót nem tud neki mondani, csak megkérdi, volt-e már próba, és milyen a rendezés, ez a százhúsz éves Parsifal, ő meg azt feleli, hogy ganz normal, van benne forrás, és szikla, amire le lehet ülni. Ahogy mondta, ősz hajjal, szakállal, napbarnítottan, fekete pólóban, hosszú kabátban, mindjárt nevetett is hozzá egy színpadiast, de olyat, hogy megrezzentek a kirakatüvegek, az emberek mind odanéztek, hogy ki ez a lény, és egyszerre csak megint elkapta az embert a hang varázsa, hogy milyen csodálatos is az, amikor valakinek van.

A Parsifalig vezető út azonban nem ennyire egyszerű, mert előbb Aida az Erkel Színházban, a hét másik vendégművészével, Boiko Zvetanovval. Mondjuk sokáig nem tartott. Nyitány után Don Quijote és Sancho Panza egyiptomi ruhában, a langaléta Szvétek László, és a legalább három lépcsőfokkal alacsonyabb Zvetanov, aki annyira tenor, hogy szólamának csak a felső tartományát tudja megszólaltatni, alul nem hallani semmit. Ezt a zavart áthidalandó, a tenorista az ária mélyebben fekvő részeinél folyton helyváltoztatott, azt a benyomást keltve, hogy szól azért az, csak nem halljuk, mert ő éppen vonul a színpadon. A trükk annyira ócska, Zvetanov hangjának felső regisztere pedig annyira csúnya és éles, hogy éppen csak megvártam Aida áriáját, Cserna Ildikó ideges, de tartalmas énekét, aztán a kitárt karral közeledő, nincs még szünetet mondó jegyszedőket kicselezve cél az otthon nyugalma, illetve talán Parsifal, hiszen most jelent meg az új lemez, a bécsi opera előadása, Domingóval. A lemezzel csak az a baj, mint mostanában a lemezekkel, hogy mintha már nem külön médiumként funkcionálna, hanem inkább szuvenírként, nem a darabhoz van köze, hanem az előadáshoz, aki ott volt, annak otthon is újraélhető, aki kihagyta, az bosszankodik, hogy egész jó előadás lehetett, amúgy meg Keszei Bori az egyik viráglány, több jó most nem jut eszembe róla.

Marad az előadás nagypénteken, és végre a kiindulási ponthoz érkeztünk, Alfred Muffhoz. Vagy ne szaladjunk annyira, mert a Parsifal sorsa az első öt percben dől el, ha az előjáték magával rántja a nézőt, akkor a darab annak ellenére sem hosszú, hogy 5 órakor kezdődik, és fél 11-kor még mindig tart. Ez tehát az első számú nagypénteki varázs, az Operaház zenekara, amely annyiszor tudja megkeseríteni az ember életét, most viszont játszik, és az sem baj, ha fúj egy gikszert az egyik trombita, mert minden megvan, tempó, hangulat, ok és értelem. Nyilván ilyen pillanat nincs, de ha meg kellene jelölni mégis egyet, amikor Kovács János tehetséges karmesterből nagy muzsikussá vált, akkor talán ez a nap volt az.

Az énekeseknek csak ki kell tölteni a kereteket, de kitöltik. Alfred Muff fantasztikus, erős, öblös hangjával, bár hiányzik belőle az a fáradt melankólia, ami Polgár László Gurnemanzait jellemezte, igaz, talán nem is szükséges, ez a harcos egyanyagú, derék, egyszerű, és csak a harmadik felvonásban fárad el kicsit a hangja, de még menet közben kipiheni magát. Ami a legmeglepőbb: nem Muff a leghangsúlyosabb énekes, hanem az Amfortast éneklő Perencz Béla, aki olasz szerepekben annyira üres, és csak hang, most meg erőteljes, átható, szenvedő, emberi és gazdag alakítás, egyszerre elkezd derengeni az embernek, hogy miről is van szó. A másik nagy segítség Németh Judit Kundryja, aki végre valóban változó nő, látni és hallani a boszorkányt, a csábítót és a szolgálót. Mindez úgy rakja körül Molnár András megszokott Parsifal-alakítását, hogy az egész elevenné válik, emelkedett szenvedés helyett a világ van a színpadon, és nem is az alternatív világ, hanem az igazi, a szép. Most kérdezze meg valaki, hogy hol a boldogság mostanában. Tudom a választ.