A tömeg lehet félelmetes, de nem lehet félelmet nem ismerő, azaz rettenthetetlen. Az egyes fél vagy nem fél. A tömeg azonban retteg vagy rettenetet kelt. A tömeg még a tömegtől is fél, önmagától is visszahőköl. Alapvetően két alakzatban lép fel: menekül vagy támad, a páni félelem és a dühödt agresszió hozza mozgásba. Kierkegaard, akit persze elsősorban az etikai-vallási Igazság szempontjából érdekel a tömeg, amelyet nem-igazságnak nevez, az egyes és a tömeg viselkedése közötti ellentétre hoz egy épületes példát: "legyen szó egyes egyénekről, akiknek egyedül, egyes egyénként kell Krisztushoz lépniük és őt leköpniük: olyan embert még nem hordott a hátán a Föld, és nem is fog, akiben megvolna ehhez a bátorság vagy az arcátlanság; ez az igazság. De mihelyt tömegbe verődtek, rögtön megjött a bátorságuk - förtelmes igaztalanság!" Kierkegaardnak persze inkább úgy kellene fogalmaznia, hogy "rögtön megjött hozzá a gyávaságuk". Régi történet ez. Így vagy úgy, az igazság mindig az egyes oldalán, az igaztalanság pedig a tömeg oldalán áll.

A tömeg lehet kicsi és nagy, irányított és irányítatlan, magányos és lázadó, de nem lehet rettenthetetlen. Azért nem lehet, mert mennyiség csupán, nem minőség, nem erkölcsi, hanem statisztikai kategória. A tömeget Kierkegaard sem a kifinomult elit és a bárdolatlan csőcselék ellentétében határozza meg (sőt, ezt az egyéneket sújtó megkülönböztetést a kereszténység nevében a leghatározottabban kikéri magának), hanem mennyiségként: "ha a számszerűség működésbe lendül, »tömegről«, nagybetűs Tömegről van szó". Hasonlóképpen jellemzi a tömeget egyik kortársa, Charles Baudelaire is: "A tömegbe keveredés öröme a szám sokszorozódásán érzett élvezet rejtelmes kifejezése. Minden szám. A szám ott van mindenben. A szám ott van az egyénben. A mámor szám."

Az igazság a modern politikában a számokból jön. Innen nézve minden politikus számokkal operál, az is, aki ellenfele unalmas statisztikai számadataival vagy a rivális pártra leadott szavazatok még unalmasabb számával szemben - érvként! - tömegei számosságát, tömegdemonstrációk impozáns számait vonultatja fel: "ennyien vagyunk, ergo - nekünk van igazunk!" Ahol a tömeg - ott az igazság, mert ott a győzelem. (Persze, ki mondta, hogy az Igazság valaha is győzhet ezen a világon?!) A tömeg a mediatizált tömegdemokráciában mindig a felmutatott tömeg. Mekkora tömeget tudsz felmutatni? Akkora vagy, amekkora tömeget képes vagy felmutatni. Képileg persze. A felmutatott tömeg és a tényleges tömegtámogatás korántsem esik egybe. A tömeg számosságának képe nem is azt sugallja, mekkora valakinek a tömege, hanem azt, mekkora a tömegvezér ereje. Mekkora tömeget képes megmozgatni, magához szorítani, megmutatni, fölemelni. A nagy szám - innen nézve - műsorszámként elevenedik meg, a nagy tömeget az artistapolitikus erőmutatványaként viszik képernyőre. Az impozáns látvány-tömeg a nézői tömeg gyomrára és szívére hat: eláll tőle a lélegzete, megretten, fellelkesül, attól függően, hogy a nagy számban önmagát és a számok istenült urát, avagy a személyes szabadságára leselkedő legnagyobb fenyegetést és kísértést pillantja-e meg.

A demokrata - az egyes, aki nem menekül a tömegbe önmaga elől. Ebben az értelemben igaz az, hogy nem fél, nem ijedős. De ugyanezért vonakodik attól is, hogy tömegben mutatkozzon, tömegként vonuljon oda, ahová vezénylik. Nem a számosság boldogsága adja erejét, hanem az egyes ember méltósága. Ezért mozgósítható olyan keservesen. Nem szenvedheti, ha tömegként akarják felmutatni, mintegy a szabadság elől menekülők nagyszámú és lelkes tömegével - a Nagy Gyávasággal - állítva őt szembe. Senki kezébe nem adja magát eszközként. Hiszen a demokrata éppen nem-tömegként áll szemben a tömeggel. Épp ebben van igazának ereje.

A nem demokratikus és az antidemokratikus jobboldal tömegei (és ahol van ilyen baloldal, ott a baloldal tömegei is) ezért voltak és lesznek mindig is számosabbak, könnyebben mozgósíthatók, tömegdemonstrációik impozánsabbak, átütőbb erejűek. Hiszen ebben a tömegben az egyének gondolkodás nélkül, boldogan olvadnak fel, míg a másikban mindig megmarad kissé különállásuk, megfontoltságuk és persze viszolygásuk is minden eksztatikus egyesüléstől, a kollektív hisztéria minden formájától. A médiapolitikában gyakran az a látszat keletkezik, hogy a demokraták gyöngék, hisz nincsenek rajongó, önfeledt tömegeik, legfeljebb rendezvénytömegeik vannak, és igazi híveik rajongása is visszafogott, kissé megjátszott (sőt, olykor kifejezetten túljátszott). Csak amikor eljön a választások ideje, derül ki, hogy a tömeg számossága nem azonos az egyénileg (!) leadott szavazatok számával, s hogy az egyes mivolt elől meg nem futamodó demokraták szabadságuk védelmében vagy számukra fontos közös ügyekben ezerszer inkább készek együtt fellépni, mint ilyen-olyan vezérek mögé felsorakoztatott extatikus tömegek.

Az első választási fordulón Magyarországon a tömeg szenvedett vereséget, és az egyes ember győzött. A sok egyes - minden egyes egyes -, aki a Nagy Gyávaságnak hadat üzent, aki nem óhajtott és nem óhajt a tömeggel együtt menetelni, aki nem szeretne a tömeg feje fölé emelt egyetlen Egyes vigasztaló és rettenetes atyai uralma alá helyezkedni. "Az emberi egyesülések arra épülnek - írja Franz Kafka -, hogy valaki a maga erőteljes létezésével látszólag cáfolni képes más, önmagukban cáfolhatatlan egyéneket. Ez a látszat az illető egyének számára édes és vigasztaló, de hát csak látszat, ezért nem bizonyul tartósnak soha." Az menekül a tömegbe, aki cáfolatra vágyik. Arra a látszatra tehát, mely édes és vigasztaló, hogy ő nincsen, pontosabban, hogy nem önmagánál van, hanem valaki másnál: édesatyja kebelén, édesanyja ölében. Mellékes, hogy a kebelt vagy az ölt milyen képzelt közösség - párt, nemzet, osztály, vallási felekezet -, milyen titokzatos erő, milyen istenség testesíti meg éppen. Ebbe kéri felvételét az, aki nem elég erős, hogy szembenézzen az egyes ember csakugyan félelmetes szabadságával és félelmetes felelősségével.

A demokratikus baloldalon ez idő szerint nincs, vagy alig van igazi tömeg és tömegesedés Magyarországon. A tömeg hiányát jobbára rendezvénytömeggel, kampánytömeggel, áltömeggel helyettesítik. Kelletlenül, félszegen, szégyenlősen teljesítve a mediatizált politika követelményét: "ha nagyon kell, mi is fel tudunk mutatni tömegeket". Tömegeket csakugyan fel tudnak mutatni, de nem, vagy alig tudnak felmutatni tömegességet, azaz szenvedélyességet, a Nagy Gyávaságból fakadó dühödt agressziót az attitűdben. Szelíd, kissé tétova tömeg ez, a közéje ékelődött "rendelt tömeggel", vagyis a tömeglelkesedést szolgáltatásként szállító profikkal.

A nem demokratikus jobboldal tömegeinek egy része szintén "rendelt tömeg", rendezvénytömeg, egy másik része és nagyobb része azonban igazi. A Nagy Gyávaság értelmében vett tömeg: a gyengeségükben, félelmükben tömegbe menekülőkből képződött eksztatikus sokaság. Ebben a tömegben minden ismerős, minden a régi, ez a tömeg menetre kész, csak parancsra vár. A magyar demokrácia "tömegtelenedésének" előfeltétele a radikalizmus visszaszorulása jobboldalon. Ez pedig nagymértékben azon múlik, megszületik-e végre és kellő erőt képvisel-e majd a demokratikus jobboldal, amely a politikai jobboldalon is feloszlatja vagy rendezvénytömeggel helyettesíti a Nagy Gyávaság archaikus és modern alakzatait, és az egyeshez fordul, az egyes emberrel akar szót érteni, az egyes ember szavazatával próbál hatalomra jutni, s nem a felheccelt tömeggel megetetett ideologikus hazugságokkal próbálja kizárólagos hatalmi jogosultságát igazolni.