Három éve, 2003 nyarán írtam ezeket a sorokat a Népszabadságban. Az írás címe ez volt: A jobboldal válsága. A válság ma beteljesedni látszik: Orbán Viktor teljesíti be. Ha a jobboldal sorsa továbbra is összefonódik az övével, akkor mindenképpen.

Orbán: a magyar jobboldal végzete.

Orbán végzete: a magyar jobboldal esélye.

Ezt az esélyt - ha van még egyáltalán - ma Dávid Ibolya és az MDF testesíti meg. Az esély - akár az MDF 5,03 százaléka - minimális és halovány.

Hogyan jutottunk ide?

Röstellem, de ismét magamtól idézek, ugyanonnan:

"A szovjet diktatúra a háború után Magyarországon elvágta a jobboldal folytonosságát, amely így nem mehetett át azon a megújuláson - néppártosodáson és liberalizálódáson -, ami a háború utáni évtizedekben Nyugaton lezajlott. A kommunista elnyomás - érthető módon - nem késztette önvizsgálatra, a saját bűneivel való szembenézésre. Kivételes szerencséje volt a magyar jobboldalnak, hogy a rendszerváltozás pillanatában Antall József személyében olyan politikus állt az élére, aki rendkívüli formátuma és fölkészültsége révén képes volt megújítani. Aki megpróbálta korszerűsíteni, beleépíteni azon értékeket, melyek az előző évtizedek nyugati fejlődése során keletkeztek. Antall a híd szerepét töltötte be: a negyvenes években megszakadt magyar jobboldali múltat összekötötte a megújult nyugati jobboldalisággal, a kilencvenes évek jelenével. Ez a szerep jórészt sikeres volt: az első polgári kormány - ezt ma már egykori ellenfelei is elismerik - a parlamentarizmus talaján állt, nemzetközi presztízst vívott ki magának, mérsékelt és felelős politikát folytatott, s a radikálisokat a perifériára szorította.

Ám Antall számos ok (többek közt korai halála) miatt nem tudott megfelelni a tömegdemokrácia és a tömegmédia korának, az ezredvég posztmodern politikai kihívásainak. Ekkor lépett (át) a színre Orbán, aki rendkívüli képességei révén alkalmasnak tűnt megfelelni e kihívásoknak. Aki egyesítette, győzelemre vitte és (poszt)modernizálta a magyar jobboldalt. Legalábbis sokáig így látszott - a gyűlő kételyek ellenére.

Ma nem látszik így.

 

Ma úgy látszik, hogy inkább megrontja és tönkreteszi. Orbán nem építi, hanem rombolja az antalli hidat. Hogy visszamegy a másik - egyszer már elhagyott - partra, s az általa vezetett jobboldal újra militáns, antiliberális, avítt és nemzetközileg szalonképtelen lesz. A helyzet kilátástalannak tűnik. Orbán iszonyú súllyal nehezedik a magyar jobboldalra, alternatívája nincs, elfogadottsága - minden kudarc és intő jel ellenére - óriási. Akik azt remélik, hogy egy újabb választási kudarcba belebukik, tévednek. A 'magyar lélek' a vereségre van szocializálva. Nem a győztest, hanem a vesztest szereti. Itt nem a józan és sikeres reálpolitikusoknak van kultuszuk, hanem azoknak, akik a harcot a bukásig viszik. Nem Bocskainak, Bethlen Gábornak és Deáknak, hanem Rákóczinak és Kossuthnak. Orbánnak is lesz."

 

Valóban lesz?

A bukás megtörtént: a választásokat megint elvesztette. Megint ő vesztette el, s a felelősséget megint nem akarja vállalni. Dávid Ibolyában próbálja megtalálni a maga Károlyi Sándorját vagy Görgey Artúrját. Nemhogy a felelősséget, a vereséget sem hajlandó elismerni. A második forduló után se lesz hajlandó. Négy éve még utólag tette, most már előre csalásról és visszaélésről beszél.

Mert nemcsak nyerni nem tud, hanem veszíteni sem.

Azoknak a begőzölt jobboldaliaknak mondom, akik most ostoba nyílt leveleket irkálnak, s íratnak alá néhai Antall József oldalági leszármazottaival: Orbánhoz képest nemhogy Boross Péter, de még "a pufajkás proli" Horn is férfiként, úrként és demokrataként viselkedett. Ők elismerték a vereségüket, és szó nélkül, emelt fővel távoztak. Egyikük se osztott az utolsó pillanatban az állami vagyonból a cimboráknak, továbbá egyikük se cirkuszolt, egyikük se keresett bűnbakot meg árulót.

Orbán ezt teszi, pedig a jobboldal újabb veresége egyértelműen az ő veresége és az ő felelőssége. Azé a politikusé, aki megteremtette a vezéri pártot, amelyben az alulról történő politikai akaratképzés és választás demokratikus intézményeit végképp felváltották és kiszorították a felülről jövő diktátumok és kinevezések. Nem hibák történtek a kampány során, nem véletlen malőrök okozták a vereséget: a vereség szükségszerű volt. A kegyencrendszer miatt, a kontraszelekció miatt. A vezér centralizált hatalmi gépezete látványosan alulteljesített, gyakorlatilag csődöt mondott - a demokratikus politika küzdőterén, egy demokratikusan szervezett és demokratikusan vezetett, erős ellenféllel szemben. Igen, kedves jobboldali barátaim: az MSZP-vel szemben. A ti szóhasználatotokkal élve: "a kommunistákkal szemben".

A rendszerváltozás egykori hőse csődöt mondott a volt KISZ-titkárral szemben.

A szemmel láthatóan kiüresedett, kiégett autokrata csődöt mondott a maga igazában hívő demokratával szemben.

A populista vezér a parlamentáris politikussal szemben.

Ez a nagy helyzet. Elhiszem, hogy nehéz vele szembenézni. Pedig elég megnézni Orbán Viktor arcát: mindent megmutat. Mutatja a romlást, amelyen ő és a jobboldal keresztülment az elmúlt évtizedben - de különösen az elmúlt négy esztendőben. Nézzétek meg a 2002-es és a mostani fotókat: íme az ember, akit nem a hatalom, hanem a hatalomvágy rontott meg!

Aki politikailag, szellemileg és morálisan lezüllesztette és tönkretette a magyar jobboldalt. Aki nemcsak a szélsőjobbal, de a szélsőballal is mutyizott. Aki önző hatalomvágyától hajtva gátlástalanul és felelőtlenül manipulált a határon belül és kívül élő magyarok nemzeti érzéseivel, szervezeteivel és politikusaival. Aki miatt elveszítettétek józan ítélőképességeteket és olykor a méltóságotokat. Nyissátok ki a Magyar Nemzetet, a Demokratát, hallgassatok, nézzetek bele a Vasárnapi Újságba, a Hír Tévébe, olvassátok, hallgassátok Bencsiket, Bayert meg az összes többit, és ne beszéljetek "radikális jobboldali véleményformálókról". Mert ezek Orbán lapjai, ez Orbán rádiója, ez Orbán tévéje, ezek Orbán emberei. A ti lapjaitok, a ti rádiótok, a ti tévétek, a ti barátaitok. Tiétek a Vizsla is, meg a szerverbetörés is. Tiétek a sok hamis ígéret, a sok hazugság, a csalás, az erőszakosság.

Tiétek Mikola és Semjén, tiétek a populizmus - tiétek Orbán.

Az MDF nem a tiétek.

Honnan veszitek a morális bátorságot, hogy leveleket irkáljatok Dávid Ibolyának? Hogy határon túli magyarokkal, papokkal, az Antall-rokonsággal zaklassátok őt? Hogy még most is - mint négy éven keresztül, csak kissé finomabban - kommunistabérencnek meg árulónak nevezzétek? Orbánék négy éven át mindent megtettek annak érdekében, hogy felőröljék, megsemmisítsék, víz alá nyomják és megfojtsák őt meg az MDF-et. Durvák és gátlástalanok voltak, minden rendelkezésükre álló eszközt és módszert bevetettek. Most pedig, amikor minden igyekezetük dacára az MDF mégiscsak elérte a túlsó partot, és kimászott a vízből, s nem akarja magát lejáratni és kompromittálni egy vesztes, hiteltelen, populista vezér oldalán, azt mondjátok neki, hogy ne legyen hiú, önző és sértődött, hogy ne legyen áruló?

Ez nemcsak méltánytalan: ez egyszerűen hihetetlen.

Hát nem látjátok, hogy Orbán már nem a győzelemhez, hanem a saját politikai túléléséhez keres - nem szövetségest, de bűnbakot?

Ez a törékeny nő férfiakat megszégyenítő bátorsággal és eltökéltséggel tartott ki a legreménytelenebbnek látszó helyzetben. Talpon maradt, győzött, kiharcolt magának, a pártjának - és a jobboldalnak egy halvány esélyt. Egy halvány esélyt a megújulásra, a megtisztulásra: egy valódi konzervatív párt, a valódi polgári jobboldal újraépítésére. Ahelyett, hogy bocsánatot kérnétek tőle, hogy megköszönnétek neki: még ezt az utolsó esélyt is el akarjátok venni?

Tőle, az MDF-től és magatoktól?

Térjetek végre észre!