Mi magyarok a kockázatoktól megriadva gyakran és szívesen leplezzük saját tehetetlenségünket a sommás ítélettel: „nem lehet”. Ilyen közegben nehéz merész lépéseket tenni az üzletben és a politikában is, de annál fontosabb tapasztalat, ha egy vakmerő vállalkozás mégis bejön. Dávid Ibolyát hosszú ideig mi, magyar választók láncoltuk egyre kínosabb szövetségeséhez. Évekig sokmilliós kollektív döntéseinkkel és távolmaradásainkkal garantáltuk, hogy semmi egyéb lehetősége ne legyen.

Az MDF elnöke egészen az április 9-én este 10 óra körül bekövetkezett fordulatig, a küszöb átlépéséig joggal hihette, hogy nincs más bázisa, mint azok a támogatók, akiket a „nagy testvér” meghagy nekik. Éppen ezért csak akkor szánta rá magát a kétségbeesett helyezkedésre, amikor nyilvánvalóvá vált: szövetségese nem ad már neki esélyt a túlélésre.

Ezek után barátok és ellenségek is lélegzetvisszafojtva figyelték, hogy megpecsételődik-e végleg a Fidesszel szembeforduló kis párt sorsa. Egészen biztos, hogy ha csak a régi támogatóira számíthatott volna, eltűnik a süllyesztőben.

Dávid Ibolyának és csapatának talán pályájuk legfontosabb tapasztalata volt az a néhány ólomlassúsággal pergő óra, amelynek leforgása alatt átlépték a parlamentbe jutás küszöbét. Láthatták, hogy a városlakók – és mindenekelőtt az 53 ezer budapesti választó – szavazata döntött úgy: az MDF kaphat egy esélyt. A párt vezetői természetesen a kamerák előtt az eszmei tudatossággal felvértezett konzervatív középosztálynak mondanak köszönetet. A számok elemzéséből azonban bizonyára pontosan tudják: az bizonyult számukra életmentőnek, hogy 2006-ban végre tömeges méretekben megtörtént egy választáson, amire magyaros szokás szerint eddig azt hajtogattuk: bár szükség lenne a tábor-logika felszámolására, az „nem lehetséges”. Most nagyon sokan lépték át azt a képzeletbeli drótakadályt, amelyet hosszú ideje épít a politikai elit – kényszerűen vagy lelkesen alkalmazkodva Orbán Viktor „egészpályás letámadás” nevű, a konfliktusok tudatos élezésén, a különböző csoportok közé átugorhatatlan árkok építésén alapuló stratégiájához.

Ha ez mégis lehetséges, abból a politikusok arra következtethetnek: további nagy lépésekre is van remény. A kis középpártok képessé válhatnak a kiegyenlítő szerep eljátszására, merész lépések megtételére (2006 előtt is volt már ilyenre látványos példa: nagy jelentősége volt az SZDSZ szerepvállalásának Medgyessy Péter lemondatásában és Szili Katalin államfővé válásának megakadályozásában – következményként pedig Sólyom László elnökké választásában), és képessé válhatnak új összetételű koalíciók kialakítására. Ez pedig végül a magyar parlamentarizmusnak a társadalom valóságához való közeledését, a demokratikus köztársaság értékeinek növekvő elfogadottságát eredményezheti.