Lehet százféle módon értelmezni az első forduló adatait, s nem kétséges, hogy tanúi leszünk még további képtelen belemagyarázásoknak is. Még tíz napig. Azután meg bele kellene törődni abba, ami most is világos annak, aki ezt hajlandó észrevenni, hogy tudniillik nem sikerült társadalmi többséget szerezni az ellenzéki alternatíva kormányzativá válásához. Korábbi tapasztalataink alapján sejteni lehet, hogy a jobboldali szavazótábor jelentékeny része hosszú ideig képtelen lesz elfogadni a választási realitásokat. A csalástól a magyar fátum legkülönbözőbb rettenetei kerültek elő négy évvel ezelőtt is, amikor az októberi önkormányzati eredmények hatalmas pofonja kellett ahhoz, hogy a hangok elcsendesüljenek.

Érdekes, s jelen írásunktól távoli területekre mutató kérdés annak boncolgatása, hogy mi lehet az oka annak: a baloldal kétszer vesztett választást, és nem könnyen, nem örömmel, de különösebb hisztéria nélkül elviselte a vereség tényét és következményeit. Mi lehet az oka a jobboldali választó-tömeg merőben más viselkedésének?

1994-ben érteni véltem azt a keserűséget, amit a rendszerváltás történelmileg kijelölt balekjaiként érzett e tábor, hiszen az ő nyakukba varrtak számtalan olyan következményt, amiről nagyon kevéssé tehettek, mert többségük a történelmi fordulatból fakadt. 2002-ben már érthetetlenebb volt a tömeges hisztéria, ugyanis elsikkadt a lényeg. Arról egyáltalán nem esett szó, hogy a Fidesz a négyévnyi kormányzás egésze miatt vesztett, ehelyett ezredrangú, aktuális, a végeredmény szempontjából tökéletesen érdektelen magyarázatok tömegével vezették félre magukat, illetve a vezetők a saját táborukat. A választási vereség elemzése helyett mindenféle legendák, mítoszok gyártásával foglalták el magukat, s nem akarták megérteni a lényeget: hogy Magyarország népének többsége nem őket választotta. Orbán Viktornak a rögeszmék termelésében és terjesztésében kitüntetett szerepe volt - ekképpen a jelenlegi vereség előkészítésében is -, és a legújabb hisztériák útnak indulásában is eminens a politikai felelőssége. A mostani vereség egy tőről fakad a múltkorival, illetve annak be és el nem ismerésével. Van abban valami báj, hogy az idei választások éjszakáján, négy év után először vallotta be Orbán Viktor a 2002-es választások elvesztését. Ezek szerint van némi remény arra, hogy 2010-ben megtudhatjuk tőle, mit gondol az idei választások végeredményéről...

Ám, ami az utcán, a boltokban, a piacon, a lépcsőházakban, a villamosokon és minden elképzelhető nyilvános színhelyen mostanság zajlik, az teljesen új értelmezés után kiált. Nemcsak arról van szó, hogy a jobboldali szavazótábor - önként - a nyilvános terekbe hordja kozmikus csalódását, nemcsak ama sajnos jól ismert, hangoskodó indulatokról, fenyegető stílusú provokációkról, riasztó attitűdről, amit végül is ismerhetünk a 2002 februárja és augusztusa közötti hónapokból, hanem többről is, másról is.

Többről annyiban, amennyiben a fenyegető jelleg, a lincsközeli hangulat kitermelése szerves, mondhatni mindennapi élménnyé válik. (E sorok írója naponta használja a tömegközlekedést, ezért reggeltől estig tucatnyi példáit kénytelen elviselni a szervezett, irányított hisztéria mindennapi produktumainak.) Fiatal és idősebb csoportok keresik alkalmi áldozataikat, hangoskodnak, véleményeket provokálnak számtalan olyan mindennapi helyzetben, amelyet az emberek általában egyáltalán nem gondolnak politikai-hatalmi diskurzustérnek. Ezek a megfélemlítő akciók nem sok jóval biztatnak, bár remélhetőleg elmúlnak.

Nem fog elmúlni viszont a jobboldalon a jelenlegi, történelmi jellegű vereség élménye. Nekik azt ígérték, mondták, azt magyarázták éveken át, hogy ők a többségi Magyarország, ők az igazi nemzet. Úgy tudták, hogy egy kiszes-tolvaj-nemzetáruló, szűk banda csak ideiglenesen bitorolja a hatalmat, de ez a csalás csak április kilencedikéig tart, s akkor eljön az igazság pillanata...

A korábbi évekhez képest a legfontosabb különbség, hogy a jobboldal kiépítette, hatékonyan működtette a maga szeparált politikai nyilvánosságát, azt a szférát, amelyben Pitti Katalintól Eperjes Károlyig vitathatatlan tekintélyű, jelentős kulturális teljesítményt felhalmozó honfitársak tömege tudatosította bennük a várakozás ethoszának, a különbözőség értékének a fontosságát, valamint a politikai Megváltás kivárásának közelségét. Az a jobboldali, tudatos közösséget választó és vállaló állampolgár, aki évek óta a Kossuth rádió-Hír TV-Magyar Nemzet-Demokrata-Heti Válasz médiasokszögében tájékozódott, az megdöbbenve értesült múlt vasárnap arról a tényről, hogy a szűk, globalista, nemzetellenes csoportocska legalább akkora, több mint kétmilliós támogatottságot mutatott fel. S ami még elviselhetetlenebb: lehet, hogy aktuálisan ők vannak többen...

E felismeréssel többévnyi média- és kulturális szegregáció után elviselhetetlen lehet szembesülni mindazoknak, akik évek óta úgy tudják, hogy a nemzet elsöprő többsége ugyanúgy gondolkodik, mint ők. Valami nagyon nincsen itt rendjén - gondolhatják. S ez az egyetlen dolog, amiben tökéletesen igazuk van. De ettől még lehetne otthon is maradni. Nem az utca erre a legmegfelelőbb válasz.

A mostani indulat már egészen más, mint a négy évvel ezelőtti. Ettől jobb lenne távol maradni, a politikai vezetőknek pedig távol tartani a polgárháborús hangulatot szítókat. Van ilyen felelősségük is.