Szuverenitás és jogállamiság
"A Legfelsőbb Bíróság Büntetőkollégiuma" nevű szerző által szignált vitacikk szerint "a bíróságnak nem feladata történelmi események értékelése és megítélése ...". Ez helyes. Csakhogy az inkriminált írás akarva-akaratlan mégis belebocsátkozik az 1944. március 19. utáni korszak, tehát a XX. századi magyar történelem egy periódusának minősítésébe. Ezt nem is kerülhette el, hiszen a tűzharc Ságvári Endre és a csendőrnyomozók között nem légüres térben, hanem meghatározott, ma már történelminek számító körülmények között zajlott le, a levegőben nem paragrafusok, hanem lövedékek röpködtek.
A Büntetőkollégium cikke teljesen figyelmen kívül hagyta az 1944. március 19. utáni magyarországi helyzet meghatározó tényezőjét, a német megszállást, ez a kifejezés elő sem fordul a terjedelmes szövegben. Holott nyilvánvaló, hogy az idegen okkupáció viszonyai között nem létezhetett legitim magyar jogállam, nem állott fenn olyan magyar jogrend, amelyet a csendőrnyomozók, úgymond jogszerűen védelmezhettek.
Magyarország politikai életét 1944. március 19. után Edmund Veesenmayer "a Nagynémet Birodalom magyarországi teljhatalmú megbízottja" és követe irányította. Az Adolf Hitler által személyesen jegyzett meghatalmazás szerint ő volt a felelős "a magyar politika minden fejleményéért" és gondoskodnia kellett arról, hogy "az ország teljes közigazgatását... az ő irányítása alatt álló kormány intézze". Veesenmayer a vezéri utasításnak megfelelően kényszerítette Horthy Miklós kormányzót arra, hogy Sztójay Döme, volt berlini követ elnökletével egy Quisling-kormányt nevezzen ki. Ez a beavatkozás az 1920: I. tc.-ben meghatározott kormányzói jogkör súlyos sérelmét jelentette. Gyakorlatilag hatályon kívül került a kormányzó szintén törvényesen biztosított Legfelsőbb Hadúri jogköre, mert Hitler leszögezte, hogy "amíg német csapatok tartózkodnak Magyarországon, addig e csapatok parancsnoka gyakorolja Magyarországon a katonai felségjogokat". Ez a személy Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok, a Wehrmacht magyarországi meghatalmazottja volt. A légierőt szintén egy német tábornok alá rendelték. Az itt bevetett SS- és Gestapo-egységeket, amelyek ellenőrizték a magyar biztonsági és karhatalmi szerveket, testületeket, Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer és rendőrtábornok, a magyarországi "magasabb SS és rendőrvezető" irányította. Ennyit a magyar szuverenitásról 1944. március 19. után. A szuverenitás és a jogállamiság pedig mindig és mindenütt elválaszthatatlanul feltételezik egymást.
A Horthy-rendszerben a parlamentáris, az önkormányzati és az autokratikus elemek ötvöződtek. A német megszállás után a parlamentarizmus és az önkormányzatiság gyakorlatilag megszűnt. Az országgyűlés képviselőkarát 1944 márciusa és októbere között mindössze hat alkalommal, igen rövid, formális ülésekre hívták össze. Figyelmen kívül maradt a parlamentarizmus egyik alapvető biztosítéka, a mentelmi jog, mert a képviselők egy részét minden előzetes eljárás nélkül fogságra vetették, vagy a mandátumukról való lemondásra kényszerítették.
Betiltották a szociáldemokrata, a kisgazda, a demokrata és a liberális pártokat és a hozzájuk közel álló lapokat. Tömegével oszlatták fel még a kifejezetten apolitikus egyesületeket is. Több százezer zsidó vallású magyar állampolgárt megfosztottak jogaiktól, majd jelentős részüket haláltáborokba deportálták. Mindez együttesen azt bizonyítja, hogy Magyarországon 1944. március 19. után egy fasisztoid kormányzati diktatúra jött létre. Az idegen megszállás és diktatúra viszonyai között sem 1944-ben, sem 1959-ben nem létezett jogállam Magyarországon, tehát a jogrendre való hivatkozás minden alapot nélkülöz.
