Teherán óriási publicitást adott nemrégiben tartott tengeri hadgyakorlatának. A Hormuzi-szoros közelében rendezett tesztnek már a helye is érv: ha egyszer lezárják az olajszállító tankerek előtt, az valódi katasztrófát hozhat a Nyugatnak. Az iráni haderő által bemutatott új fegyverek - a több robbanófejes rakéta és a rendkívüli rombolóképességű torpedó - önmagukért is beszéltek, de ha valaki nem értette volna, a hadsereg egyik képviselője el is mondta: az Egyesült Államoknak nem kellene a tűzzel játszania.

S akkor jött a hét végén Seymour Hersh cikke a New Yorkerben, mely szerint Washington taktikai nukleáris csapásra készül iráni létesítmények ellen. Ha nem is annak szánták, a cikk propagandaértéke rendkívüli. A feltételezett csapás nukleáris jellege oly mértékben kiverte a biztosítékot, hogy elég volt ezt cáfolni. George W. Bush vad spekulációnak minősítette, Jack Straw komplett hülyeségnek, Javier Solana a realitástól elrugaszkodottnak mondta az elképzelést, melyet Hersh leírt. Így értelemszerűen nem derülhetett ki, hogy csak a csapás nukleáris voltát cáfolják, vagy magát a csapást. Ami nem képzelhető el, hogy Hersh az ujjából szopta volna a történetet. Amire nagyobb esély van, s ami az utóbbi időkben rendre hatékony érvnek bizonyul a magyarázkodási folyamatokban: a Pentagonban minden eshetőségre készülnek tervek, eshetőségenként több is. A média szerint amerikai demokrata körökben széltében-hosszában beszélnek arról, hogy Bushnak még éppen belefér egy háború a hivatali idejébe, s egy kikényszerített teheráni rezsimváltás beleillik mind Bush világpolitikai, mind a republikánusok választási elképzeléseibe.

Az iráni válasz a sikeres dúsítás bejelentése. Az nem állítható, hogy a hír olyan borzasztó nagy meglepetésként érte volna a világot. A dúsítási erőfeszítések még a sah idején indultak, volt elég idő a szakemberek kitermelésére, az információk és a tudás felhalmozására. A harctéri idegesség pont ettől olyan nagy már évek óta. A Nyugat pontosan tudja, ha Teherán urándúsításba kezd, akkor azt folytatja is. Január elején felújították a kísérleteket, s most - ha minden igaz -, megszületett az eredmény. Bizonyos tekintetben ez még ismét csak egy első lépésnek tekinthető, hiszen kis mennyiséget állítottak elő, s tisztasága egyelőre erőművi hasznosításra jó, bombának nem. De ahogy a kínaiak mondják, a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik.

Külön érdekesség - s ez a mérsékelt elemzők "szócsata"-elméletét látszik alátámasztani -, hogy történjék bármi, a befolyásos hatalmak alapállása lényegében nem változik. Bár Oroszország és Kína is módosított a retorikáján az elmúlt hónapokban, a jelen helyzetben elképzelhetetlen, hogy e két ország hozzájárulását adja egy korlátozott katonai csapáshoz. A katonai megoldás sem ígérkezik éppen felhőtlennek. Sokan hajlanak rá, hogy a katonai opció folyamatos emlegetésével a tárgyalóasztalhoz próbálják Teheránt visszakényszeríteni. Az iráni vezetők azonban mintha pontosan tudnák, mekkora árat kellene Washingtonnak fizetnie egy katonai manőverért, s meglehetős bátorsággal tágítják lehetőségeik határait. A kulcselem: eltalálják-e, pontosan hol van ez a határ.