Az antiliberális Fidesz veresége és az SZDSZ önálló politikai tényezőként való fennmaradása mellett a választások legörvendetesebb fejleménye az MDF parlamentbe kerülése, ami megmutatta, hogy van élet a jobboldalon a Fideszen kívül. Ennél szerencsésebb dolog pedig aligha történhetett volna, mivel a magyar demokrácia szilárdságának és a demokratikus közélet minőségének szempontjából kulcsszerepe van az erős antiliberális hagyományokkal rendelkező jobboldal modernizációjának.

Az MDF parlamentbe kerülése Orbán Viktor számára nagyobb vereség, mint az MSZP-vel szembeni egyszázalékos hátrány. Azt jelenti, hogy a Fideszen belül aprólékos szorgalommal végrehajtott vezérelvű fordulatot nem sikerült kiterjeszteni a jobboldal egészére. Orbán Viktor, akár kormányra kerül, akár ellenzékben folytatja, egy lesz csupán a saját térfelén önálló legitimációval rendelkező politikai vezetők közül.

A jelek szerint ellenzékben kell majd feldolgoznia ezt a számára minden bizonnyal kellemetlen és az utóbbi évek Fideszéből egyre kevésbé ismerős élményt. Az 1998-as és a 2002-es helyzettel ellentétben ma nem látszanak számottevő szavazattartalékok a jobboldalon, a tömeges mozgósításban pedig az MSZP - igen helyesen - igyekszik felvenni a versenyt a Fidesszel. Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy a demokráciára ártalmas volna, ha a pártok az utcára viszik a híveiket (a Fidesz esetében sem az): a tömeges politikai azonosulás aktusai, a közös politikai identitás megélése szerintem éppenséggel pozitív szerepet játszik a demokratikus fejlődésben.

A kicsik persze nyilván kisebb léptékben gondolkozhatnak, mint a nagyok, de az azonosulás megélésének lehetősége itt is fontos: nagyszerű volt látni például a rengeteg fiatalt a budapesti Városháza parkban felállított SZDSZ-sátor körül. Számukra és az MDF hívei számára ez a választás a többségitől eltérő, nonkonformista politikai identitások fenntarthatóságáról szólt, ami szokatlanul kedvező fordulat a magyar társadalomtörténetben.

Az MDF teljesítménye azért is rendkívül tiszteletre méltó, mert ők mindezt erős ellenszélben, önmagukra utalva érték el. A lesújtó közvélemény-kutatási adatok ellenére volt erejük és bátorságuk folytatni, és az utolsó hetek és napok hajrájával megteremteni a mérsékelt konzervatív politizálás alternatíváját Magyarországon. Köszönet érte.

És persze tisztelet és köszönet illeti az SZDSZ-t is, amely Kelet-Közép-Európában szinte egyedülálló módon, öt egymást követő alkalommal kapott felhatalmazást liberális pártként a parlamenti szerepre. Ha az európai értelemben vett liberális demokrácia megszilárdulásának volt biztosítéka a magyar pártrendszerben, akkor az mindenekelőtt az SZDSZ volt. Megnyugtató látni, hogy erre a biztosítékra a magyar választópolgárok számottevő része ma is igényt tart. Liberális elkötelezettségű szerzőként azonban azt is szükségesnek tartom hozzátenni, hogy az SZDSZ 6,5 százalékos eredménye egy nem különösebben tartalmas választási kampány nyomán született meg, amelyben viszonylag kevéssé meggyőző teljesítményt nyújtottak a párt frontemberei. Nem biztos, hogy az SZDSZ-től eltávolodott vezető értelmiségiek és egykori liberális politikusok - mindenekelőtt Kis János - heroikus erőfeszítései nélkül is meglett volna az öt százalék, hiszen sokáig úgy tűnt, hogy a liberális szimpatizánsok jelentős részének esze ágában sincs az SZDSZ-re szavazni. Nem szabad továbbá figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az SZDSZ 6,5 százalékában nyilvánvalóan jó néhány MSZP-szimpatizáns taktikai szavazata is ott lapul, aki a liberálisokat a parlamentbe juttatva igyekezett saját pártja kormányalakítási esélyeit javítani.

Remélhetőleg sikerrel.

A szerző közgazdász