Még akkor is így van ez, ha a büszkeségre okot adó közös ügyet a politikában csak a győzelem/vereség formulában tudjuk megélni. E tekintetben azt lehet mondani, hogy az első fordulót mind listán, mind a már továbbjutott egyéni jelöltek tekintetében az MSZP nyerte meg, csakhogy ezzel még nem győzött a választásokon.

Még nem tudunk biztosat, de mintha megismétlődne 2002. Azt tudjuk, hogy például 1994-ben este kilenc körül a Fidesz még nem volt benn a parlamentben. Csak később, a budapesti és a nagyvárosi szavazatok beérkezésekor, összesítésük után került be. És fordítva: 2002-ben este fél tízkor még győztesnek látszott a Fidesz, s utána érkeztek a párt sorsát négy évre megpecsételő budapesti ellenszavazatok a rendszerbe. Bizonyság ez arra, hogy a Fidesz valóban térfelet váltott, még inkább arra, hogy este fél tízkor még indokolt az óvatosság. Mert a nagyvárosokban egészen más pártpreferenciák uralkodnak, mint a homogénabb falvakban, kisvárosokban. Itt MSZP/SZDSZ-fölény, ott Fidesz. Csak ez a kis időeltolódás az eredmények értékelésében is jelzi tehát, hogy nehéz jobbra, balra tolni egymástól a párttömböket, inkább a nyitottság, városiasság, illetve annak ellenkezője osztja őket.

S ahogy térben szakad az ország, időben a folyamatosság lesz a döntő. Ha valaki előtt ott volt tegnap este a 2002-es választási lista, azt gondolhatta, hogy összekeverte a friss eredményekkel. Keresni kellett a 176 választókerületből olyat, amelyben lényegesen elmozdult volna az eredmény a négy évvel ezelőttitől.

Így aztán ugyanaz történt az első fordulóban, mint négy éve: az SZDSZ Budapestről jutott be a parlamentbe, s ez jelentős esélyt ad a kormányon maradásra a fővárosban szintén átütően erősebbnek bizonyuló szocialisták számára. (Ha több közös jelöltje lett volna a két pártnak, talán még messzebb jutnak.) Gyakori és jogos kritikaként szokták a kampányokkal szembeszegezni, hogy teljesíthetetlen ígéretek köré szerveződnek, a szimbolikus mezőben próbálják megfogni az embereket. Az eredmények viszont azt igazolják, hogy a választók ettől függetlenül, valamiféle végső racionalitás alapján döntenek. A városias környezetben alapvetően a nyitottságot sugárzó pártok mellett - ez esetben az MSZP és az SZDSZ javára -, a kisvárosok és a falvak pedig a zártság védelmét ígérő Fidesz mellé állnak. Sajátos és feltehetően a Fidesz nehezen vállalható irracionalitási kampányával (Semjén Zsolt és Mikola István sajátos teljesítményével) összefüggő jelenség, hogy az MDF váratlanul sok, feltehetően a Fidesztől elkéredzkedő szavazattal, valamint Dávid Ibolya sikeres utolsó tévés hetével az ötszázalékos küszöb fölé került. Lényegében újjászületett. S ezzel beláthatatlanul bonyolult politikai játszma kezdődik. Annyi tudható, hogy Dávid Ibolya az MSZP-vel nem köt koalíciót, a Fideszszel pedig csak akkor, ha nem Orbán Viktor a miniszterelnök. Kérdés, hogy megér-e Orbánnak ennyit a hatalom egyik formájáról való lemondás. Tán még ez sem zárható ki.

Listán ugyanúgy kis különbségű vereséget szenvedett a Fidesz, mint négy éve. Akkor erre válaszként az új demokrácia egyik legelkeserítőbb haragkampányát indították be. Orbán a múlt pénteken, a választások első fordulója előtti egyik utolsó sajtónyilatkozatában arra a kérdésre, hogy a két forduló között megtörténik-e ugyanaz, mint 2002-ben, azt felelte, hogy azt majd a kampányfőnök, Rogán Antal eldönti. Egyben biztosak lehetünk: nem Rogán dönt. És bár tévednénk - ugyanaz következik, mint négy éve. És akkor még derűlátóan nyilatkoztunk.