Judit Meláth Andrea, és hivatalosan csak jót lehet mondani róla, mozgékony, odaadó, és azon kevés Juditok közé tartozik, akinek érteni lehet végig a szövegét. Jól is mutat a szecessziós lila ruhájában, Vélich Rita terveinek megfelelően, és követhető az egész Jelenetek egy házasságból-gondolat. Bejön egy szerelmes asszony, akinek az arcáról leolvasható a csodálkozás. Miért akarom? Mert szeretlek. Világos beszéd. Aztán a szerelmes nő elunja a férfi csodálatát, mégsem egész napra való elfoglaltság, jön egy kis féltékenység, turkálás a papírok között és a fiókokban, aztán szakítás, mehet ő is az emlékek közé.

Ez a hivatalos Meláth Andrea. Nem hivatalosan a hangszínében van valami kellemetlen, valami teli torokból, élesen, egyenletesen idegesítő, ami remélhetőleg csak ízlés kérdése, és mást nem zavar olyan nagyon. A zenekar és Kovács János megbízható, az utóbbira ez talán nem is elég erős kifejezés, így aztán nincs más hátra, mint Szinetár Miklóst szidni, ha elrontották az estét. Az új Kékszakállú-rendezés a korábbihoz képest reprezentatívabb, mondhatni, nem nekünk készült, inkább a vendégeknek, így aztán szorgalmasan nyitogatják az ajtókat, hiába hittük azt, hogy ezen már túl vagyunk. A kertnél a megoldás enyhén szólva amatőr, szirmoknak kellene hullania a kedves Juditra, de az egész olyan, mintha az avart takarítanák odabent egy lombfúvó szerkezettel.

Az ötödik ajtónál jön a fordulat, először azt hittem hiba, mert fölhúzzák ugyan a vár vagy micsoda hátsó falát, de csak egy másik falra látunk, nem a világ nyílik meg, csak kiderül, hogy Kékszakállú igaziból sokkal nagyobb lakásban lakik, mint amennyit bevallott. Aztán fény derül arra, hogy ez igazából koncepció. Tulajdonképpen nem is rossz: a könnyek tavára eltűnnek az új falak is, csak fehér vászon látható, az utolsó ajtóra pedig a vászon is összecsomagolódik. A gondolat, amennyiben jól értem, az lenne, hogy a herceg birodalma állandóan növekszik, Kékszakállú a csalódásaival is csak gazdagabbá válik.

Az a nyavalyás zene persze nem ezt mondja, de nyilván nehéz legyőzni a kísértést, hogy az ember egyszerre legyen okosabb két Bélánál is. Hirtelen nem illusztrál a rendezés és nem magyaráz, hanem továbbgondol.

Utána már csak a szálakat kell elvarrni, Judit a régi aszszonyoknál előbb három tükörbe néz, aztán a tükör mögül előjönnek a balettból a hölgyek, a tündér, a királylány és a lány. Ha volna világ, kerek lenne. Sajnos nincs, így aztán igazán mindegy, hogy milyen a formája.