Értsük világosan: a nép ráér a választások után megtudni, mit szán neki Gyurcsány Ferenc koalíciója. Demján Sándor szókimondóbb: az egyetlen megtakarítási lehetőség az oktatás, az egészségügy létszámának drasztikus csökkentése. Szapáry György belemegy a részletekbe: biztosítani kell a nyugdíjrendszer önfinanszírozó jellegét (nyugdíjcsökkentés és/vagy korhatáremelés), vizitdíj bevezetése, a beteg hozzájárulása a kezelés költségeihez, a tanári létszám csökkentése. Medgyessy Péter szerint "nehéz úgy végrehajtani a változásokat, hogy akikre vonatkoznak, ellenzik". Fel sem merül, hogy nincs szükség az érintettek által ellenzett változtatásokra. Lengyel Lászlót nem érdekli, "a nép érti-e, vagy népszerű-e előtte a program".

Mindez Orbán Viktor értékelését támasztja alá: "reformdiktatúra érvényesül, ahol szakértők kényszerítik programjukat az országra". A választói akarat semmibevételét jelzi Kuncze másik elszólása is: "Gyurcsánynak égető szüksége van az SZDSZ-re, hogy a szocialisták gyűrűjében átvihesse a reformokat". Gyurcsány tehát pártja akarata ellenére kívánja végrehajtatni a pénzvilág érdekét szolgáló "reformokat". Ezt megerősíti a Dresdner Bank: "a további privatizáció, valamint a nyugdíj- és egészségügyi reform esélyei nagyobbak lennének egy MSZP-kormány alatt, mert jelen lenne az SZDSZ is". Csillag István és Kuncze Gábor közös cikkükben kimondják: az adócsökkentő politika célja az, hogy kikényszerítse az állami szerepvállalás lényeges mérséklését. A bevételek csökkentésével tehát tudatosan idézték elő az ország súlyos költségvetési helyzetét, hogy a csődközeli helyzetben kikényszerítsék a drasztikus "reformintézkedéseket".

A kormányfő szerint a választások egyik kérdése, hogy a piacelvű, versenypárti vagy az államközpontú politika válik-e uralkodóvá. Orbán Viktor szerint a vadkapitalizmus, a nyers erő és az ököljog helyett a szolidaritáson épülő új szemléletmódot kell hatalmi helyzetbe juttatni.

Ugyanarról beszélnek, de szemléletük alapvetően különbözik. A kormányfő kevesli a piaci erők befolyását, ezek szerepét növelné, az ellenzék vezetője sokallja, s az állam szabályozó-kiegyenlítő szerepének növelését tervezi. Nagy N. Péter értékelését idézve: Gyurcsány szerint rá kell kapcsolódnunk a nagyvilág vezető technológiai és társadalmi trendjeire (a külföldi tőkétől várva a modernizációt, annak elvárásai szerint korlátozva az államot), Orbán Viktor aktív állami cselekvéssel a kis- és kényszervállalkozásokat tőkésítené fel vissza nem térítendő támogatásokkal, hogy azok több embert alkalmazva felszívják a munkanélkülieket.

Gyurcsány szerint a kis- és középvállalkozások feltőkésítése helyett összeolvadási, felvásárlási hullámra lenne szükség, mivel csak az így létrejövő középvállalatok rúghatnak labdába a közös európai piacon. Ám a legtöbb kisvállalkozás megelégedne azzal, ha idehaza labdába rúghatna. Orbán Viktor fel kívánja számolni az adózásban és a közbeszerzéseknél ma tapasztalható markáns esélyhátrányukat, s a silány minőségű import korlátozásával védené piacaikat. Ez széles választói rétegek egyetértésével találkozik. Márpedig a politikának mégiscsak a választói akarat, nem pedig szűk gazdasági lobbiérdekek vagy elvont filozófiák képviselete volna a hivatása.

A koalíció a tőkevonzó-képesség érdekében gyorsan alkalmazkodni akar a pénzvilág elvárásaihoz. Közüzemi áremelésekre, egységes áfa bevezetésére, intézményi költséglefaragásra lehet számítani - jósolja Petschnig Mária Zita, míg a Fidesz "nem akar megszorításokat, s nem foglalkozik a kiadáscsökkentés kérdésével".

Valóban; a polgári ellenzék szerint a belső kereslet és az állami fejlesztési források gyors szűkítése elveszi a levegőt a hazai piacra dolgozó vállalkozások elől. Ráadásul a pénzvilág által "egészségesnek" tekintett, exportvezérelt növekedés költségvetési szempontból is előnytelen. Mint Várkonyi Iván rámutatott: "minél kedvezőbb a növekedés szerkezete, annál kisebb lesz a költségvetési bevétel és annál nagyobb a hiány". Az exportból és a beruházásokból ugyanis a jelenlegi adószerkezet mellett, illetve a multikhoz kötődő adókedvezmények miatt nem származik olyan jelentős állami jövedelem. "Annál több folyna be a fogyasztásból vagy a jelentős bérkiáramlásból, ám épp ezek növelése tenné egészségtelenné a gazdasági növekedést". Orbán Viktor vitatja az egész gondolatmenetet, mivel nem tekinti egészségtelennek a magyarok gyarapodását. A hazai fogyasztást háttérbe szorító gazdaságpolitikát nem megoldásnak, hanem a probléma okozójának tartja, és a hazai piac védelmével, a hazai vállalkozások ösztönzésével ellenmodellt ajánl a túl régóta, túl sok problémát okozó politika korrekciójára. Próbáljuk ki egyszer, mondja, milyen az, amikor nem a multik szemüvegén át nézzük a világot.

A koalíció által szorgalmazott gyors eurócsatlakozás, amelyért megszorító politikára készülnek, az eurózóna fogadókészségének drámai csökkenése miatt is egyre illuzórikusabbnak tűnik. A Financial Times szerint nem a hivatalosan hangoztatott érvek miatt nem akarnak befogadni, hanem mert a térség egyszerűen túl szegény. Mézesmadzag-forgatókönyvről van szó: egy kecsegtető középtávú cél kitűzésével próbálják rávenni az új demokráciákat a nemzetközi pénzvilág irányvonalának követésére, közben a céldátumot folyamatosan távolítják - amint az uniós csatlakozás esetében egy évtizeden keresztül tették. Ez megkérdőjelezi a gyurcsányi reformdiktatúra értelmét.

A terveket heves társadalmi ellenzés övezné - nyilván ezért titkolják. Tamás Pál utal rá, hogy Nyugat-Európában a lakosság több mint 90 százaléka mindenütt ragaszkodik a jóléti állam fenntartásához. "A hazai nagyok tudják, ha valóban belekezdenének, itthon éppúgy egy másodperc alatt belebuknának." Riecke Werner volt MNB-alelnök elismeri, az emberek többsége a nagyobb állami szerepvállalást tekinti kívánatosnak. Ebből azonban nem azt a következtetést vonja le, hogy a politikának a népakaratot kell érvényre juttatni; ellenkezőleg, azon kesereg, hogy így hihetetlen bátorság kellene a szerkezeti reformokon alapuló kiadáscsökkentéshez. Íme, reformdiktatúra a maga kristálytiszta formájában.

Bauer Tamás szerint, amit az SZDSZ komolyan akart, azt elérte; amit nem ért el, azt nem is akarta komolyan. Magyar Bálint soron következő feladatként az egészségügy átalakítását jelölte meg. Aki tehát az MSZP-re szavaz, az - akarja, nem akarja - megkapja az egészségügy piacosítását, a több-biztosítós rendszert, noha azt a szakma szinte egyöntetűen ellenzi. Holló Imre, az Európai Beruházási Bank szakértője rámutat: egy biztosítónak az az érdeke, hogy tehetős és egészséges ügyfelei legyenek, ezért az állam nyakán maradnak az idős és beteg emberek. Szilvási István orvoskamarai alelnök szerint a verseny nem a betegekért, hanem a pénzért folyik, és a minőség rovására megy, ami súlyosan sérti a betegek érdekeit. Frenkl Róbert szerint a verseny mindenütt az egészségesekért, a jómódúakért, a kisebb kockázatúakért folyik. Pusztai Erzsébet rámutat: a működési kiadások a magánbiztosítóknál rendre meghaladják a 10 százalékot. (Nem beszélve a profitelvárásról.) Az OEP-nél ez kevesebb másfél százaléknál.

Ma az aktív egészséges emberek befizetései alapozzák meg az idősek, a gyermekek és a szegények ellátását. Ez a szolidaritási elv, ez alól akar egy vékony, dúsgazdag réteg kibújni. A pénzpiac az egészséges, jól kereső középgeneráció megszerzésére tör, miközben a valóban ellátásra szorulók a források jelentős részétől megfosztott államra maradnak. Nem csoda, hogy ma még szégyenlősen hallgatnak.

A mozaik azonban összeáll. A választás nem frizurákról vagy plakátról, hanem az életünkről szól; hosszú távra eldöntheti a sorsunkat.