A többi jelentős rendszerváltó párt, az MDF, az SZDSZ, a Kisgazdapárt legalább egyszer átélhette, hogy többen választják az ő listájukat, mint az MSZMP (jog)utódjáét. A Fidesz ezt nem érte el soha. Még akkor sem, amikor az MDF-fel közös listát indított. Orbán Viktor kétszer indult egyéniben, mindkétszer elbukott. Még az én szavazatom sem segített rajta, amikor 1990-ben minálunk, Ferencváros és Pesterzsébet közös választókerületében a második forduló előtt visszalépett a javára Szabó Miklós (isten nyugosztalja), a demokratikus ellenzék legkiválóbb történésze, mindenféle kommunista, keresztény-nemzeti és klerikális kurzus legelszántabb ellenfele.

Az 1990-ben a parlamentbe bekerült hat párt közül négy mostanáig már kétszer kormányra került. A KDNP mellett a Fidesz volt az, amelynek ez csak egyszer sikerült, amely a legkevesebb időt töltötte kormányon és a legtöbbet ellenzékben. Ami sikerre Orbán hivatkozhat, olyan segédvezérek (Torgyán, Csurka) segédcsapataival érte el, akikre nem hivatkozhat.

Persze a kisebbségiség nem kudarc, ha valaki eltökélten hisz valamiben, ami az adott korban és társadalomban nem válhat többségi hitté. Orbán 1994-ben pályája legnagyobb bukását is úgy értékelte, mintha erről lenne szó: "az ország népe mást akart, mint amit a Fidesz képvisel". A Fidesz mostani kampánya arra a fikcióra épül, hogy megkérdezik, mit akar az ország népe, és azt képviselik. Ez sem, az sem lehet igaz, mivel az ország népe különböző arányban, különböző dolgokat akar. "A" népakarat fölszívása népfrontos fikció. Nem a Hazafias Népfront egykori vezetői (Pozsgay Imre főtitkár, Stumpf István alelnök és Mikola István másik alelnök) idomultak Orbánhoz, hanem Orbán hozzájuk.

Létezett valaha egy Fidesz, mely önmaga is volt, és iszonyúan népszerű is. Szélesebb körben, mint bármikor azóta. Ez a Fidesz liberális volt, a liberális blokk kovácsa, a privatizáció és a monetáris szigor elszánt híve. Ez a Fidesz következetesen tiltakozott a megalapozatlan ígérgetés és közpénzköltés ellen, még ellenzékből is ellenezte a nyugdíjemelést, amikor úgy látta, hogy annak nincs fedezete. Orbán Viktor a Fidesz pécsi kongresszusán 1992-ben kifejtette, nem reménykedik már abban, hogy az antalli koalíció bármelyik pártjából a liberálisok számára elfogadható rendes, nyugatos, világias konzervatív párt lehet, de abban annál inkább, hogy az MSZP akár már a következő ciklusban a liberálisok számára elfogadható modern szociáldemokrata párttá válhat. Ez a Fidesz hídnak ajánlkozott és mutatkozott a megosztott ország két fele között; ez a Fidesz tisztának tűnt, immúnisnak a korrupcióval szemben.

Ez a Fidesz 1993 elejéig élt. Halála előtt támogatottsága a biztos pártválasztók között megközelítette az 50 százalékot. Ha akkor lettek volna a választások, többen szavaztak volna a listájára, mint az MSZP-ére, az SZDSZ-ére és az MDF-ére összesen. Innen zuhant le a Fidesz Orbán pártelnökségének első éve alatt 7 százalékra, a hatodik helyre. Ekkora zuhanást nem láttunk azóta sem. A Fidesz ebből a mélységből nem arra kapaszkodott ki, amerről belegurult, hanem az ellentétes oldalon. Öntudatos liberális pártként elért népszerűségét eklektikus antiliberális pártként igyekszik megközelíteni. Orbán Viktor, aki a rendszerváltás hajnalán szociálliberálisnak vallotta magát (HVG, 1989. augusztus 26.), és hosszú ideig a Liberális Internacionálé alelnöke volt, most azt nyilatkozza megvetően, hogy ha átnéz a kormányoldalra, ellenfelei oldalára, ott csak két liberális pártot lát. Bár én látnék ott akárcsak egyet, mely olyan liberális és olyan népszerű, mint a Fidesz volt egykoron.