Két demokratikus alapelv, az állampolgári egyenlőség és a szólásszabadság joga feszül egymásnak minden ilyen esetben. A válasz országonként eltérő erre a dilemmára, de két jelentősebb iskola létezik. Az Egyesült Államok szabályozási gyakorlata a véleményszabadság szentségét ítéli fontosabbnak, és csak abban az esetben szankcionálja a kisebbségek becsmérlését, ha fennáll az erőszak "nyilvánvaló és közvetlen veszélye". A következmények felől közelít tehát a kérdéshez, és abból indul ki, hogy a gyűlöletbeszédet azért tartjuk társadalmilag kártékonynak, mert diszkriminatív tetteket ösztönözhet. A büntetőjogi szankcionálás eszközét ezért a tengerentúlon pusztán szóbeli megkülönböztetés esetén nem, hátrányt okozó gyakorlat esetén viszont már alkalmazzák - legyen szó akár az oktatásról, az egészségügyről vagy a munka világáról. Ugyanezért a holokauszttagadás törvényi tényállása sem állná ki az alkotmányosság próbáját Amerikában, de más módokon ott is küzdenek azért, hogy az előítéletes gondolkodást kiszorítsák a nyilvánosságból, például a profeszszionális médiaetika elterjesztése révén. A tévéműsorokban megjelenő gyűlöletbeszédet például már az Egyesült Államokban is büntetik, mert a televízió minden gyermek szocializációjának kiemelt közege, és ezért mindennél alkalmasabb arra, hogy újratermelje a sztereotípiákat. A felvilágosult szellemben nevelt új generációkban látják a probléma megoldását - abból indulnak ki, hogy a kisebbségekkel szembeni gyűlölködés a többséget is sérti -, és a fogadókészség szerepét hangsúlyozzák.

Nem így Európában, ahol jellemzően nem csupán a következményt, hanem már a tartalmat is nézik, és az egyes embercsoportok megvetéséről árulkodó szavakat sok helyütt börtönnel is büntetik. Az emberi méltósághoz való jognak és az egyenlőség elvének van prioritása Németországban, Franciaországban és Ausztriában, ezekben az országokban tilos mindenféle kisebbség szidalmazása és gyalázása. Olaszországban viszont csak a rasszista mondatok sértik a törvényt, a gyűlöletbeszéd más eseteit (nem, szexuális identitás stb.) kevésbé szigorúan ítélik meg. Svájcban viszont már a kimondatlan intoleranciáért - például egy náci karlendítésért - is börtön jár. Magyarországon a kirekesztés és a gyűlöletre uszítás megítélése nem egyértelmű. Az Alkotmánybíróság egy 1992-es határozata a szólásszabadságot védi mindaddig, amíg egy megszólalás nem ingerel tevékeny gyűlöletre - tehát a tengerentúli érvelést teszi magáévá. Egy 1999-es döntése viszont már lehetségesnek tartja a véleménynyilvánítás korlátozását - ami az európai modell preferálására utal. Teljes tehát a káosz minálunk e téren, és ez az ítélkezési gyakorlatban is látszik. A hungarista Szabó Albert antiszemita szavait 1996-ban nem találta elegendőnek a magyar Legfelsőbb Bíróság a bűnösség megállapításához, évekkel később ifjabb Hegedűs Loránt MIÉP-alelnök viszont felfüggesztett börtönt kapott ugyanezért. Egy a gyűlöletbeszéd tilalmáról szóló 2003-as törvénytervezet tisztázta volna a helyzetet (az öreg kontinensen uralkodó logika szerint), ám végül nem lett belőle jogszabály. (Egyébként a Közép-európai Egyetem konferenciafelelősei a hét végén nemzetközi tanácskozást szerveztek a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálásának alternatíváiról - mintha csak előre látták volna a jövőt.)

A hazai politikai elit lelkiismeretét némiképp nyugtathatja, hogy jelenleg az Európai Unióban is parázs viták folynak a gyűlöletbeszédről, tehát egyáltalán nem egyszerű általánosan működőképes megoldást találni. Igaz, Brüsszelben most már csak azon folyik a kötélhúzás, hogy hol vannak a publikus beszéd határai, és vajon az internetre is vonatkozhatnak-e ugyanazon szabályok, mint a televízióra - gondoljunk csak az internetes napló, a blog műfajára -, hogyha valaki "szóbűnt" követ el.