Az arany középúton
Az egyetértésnek itt sajnos vége. Az egészségügy átalakításának irányáról, módjáról már nagyon ellentmondóan gondolkodnak a pártok. Míg az SZDSZ némileg leegyszerűsíti a kérdést, és itt is a piac, a verseny önszervező képességében bízik, a versengő biztosítóktól remél csodát, addig a Fidesz az egészségügy újraállamosítását sejteti.
Azon túl, hogy a merev állami irányítási rendszer az egészségügyben is csődöt mondott, az állami felelősség mindenhatóságával még egy baj van: azt az érzést konzerválja, hogy az egészségért az állam a felelős, mi, polgárok kiszolgáltatottak és tehetetlenek vagyunk a gyógyítás útvesztőiben, és a bajmegelőzésben is legfeljebb a nemzet 20 évre kijelölt orvosának tanácsai szerint járhatunk el.
Meg kell értenünk, hogy az állam csak a lehetőségeket tudja biztosítani, de rajtunk múlik, hogyan élünk ezekkel, mennyit és mit teszünk az egészségünkért, mennyire vagyunk partnerek a gyógyításban. A mi akaratunk és munkánk nélkül nem megy a dolog, nem vethető a felelősség kizárólag az állam nyakába.
Szélsőséges megoldások nem vezetnek sehova. Nem jelent megoldást, ha a piacra hagyatkozva a lovak közé dobjuk a gyeplőt, s az sem, ha visszatérünk a bajok forrásához, az állami rendszerhez.
Az igazság, az igazságos megoldás itt is középen van, s ezt az arany középutat képviseli az MSZP programja. Az állam nem vonulhat ki az ellátási felelősségből, de ezt a felelősségét nem csak saját intézményein keresztül tudja teljesíteni. Az élet ennél sokkal színesebb. A madárinfluenza térhódításával kapcsolatos felkészülés szervezését az állam nem adhatja ki a kezéből (ez egyébként a világon mindenhol tabu a pártpolitika számára, s méltatlan dolog erről ízléstelen vicceket elsütni, különösen annak, aki a fertőző betegségek szakorvosából avanzsált kormányfőhelyettes-jelöltté). De miért eretnekség az, ha egy önkormányzat gazdasági társaságot hoz létre kórháza működtetésére, s tőkeemeléssel magánbefektetőt von be, hogy gyorsabban rendbe hozhassa a lelakott kórtermeket és kicserélhesse az elavult műszereket?
Az egészségügyi ellátásnak három alapelv köré kell szerveződnie: igazságosság, hatékonyság és minőség. Az igazságosság érdekében minden körülmények között, alku nélkül fenn kell tartani és érdemi jogokkal fel kell ruházni a szolidaritáselvű társadalombiztosítást. Ennek magánosítása valóban a társadalmi igazságosságot, a legrászorultabbak ellátási esélyeit kockáztatná. Ezt tehát elvetjük. Nem így gondolkodunk azonban a szolgáltatói versenyről, mert ennek győztese a beteg. És a szolgáltatói oldalon a privatizációról is árnyaltabban és reálisabban gondolkodunk. Nem hiszszük, hogy a kórházak kiárusításába bele kell kezdeni, de nem tartjuk bűnnek a tőkebevonást, hiszen Kiskunhalas, Siklós, Körmend példája mutatja, hogy a működtetés magánkézbe adása nem kockáztatja az ellátás biztonságát, de javítja a hatékonyságot és az ellátás körülményeit. A beteg - minden riogatás ellenére - legfeljebb abból tudja, hogy magánintézményben van, hogy tisztábbak a falak, és nem 25-ös körte csüng egy szál drótról, de fizetni nem kell ott sem.
A hatékonyság javítása közös érdekünk, és a fenntartható fejlődés alapvető feltétele. A hatékonyság javítása, az ellátórendszer szerkezetének, működésének, az igénybevételnek az átalakítása nem reformerek lázálma, hanem az igazságosság biztosításának feltétele. Az egészségügyi ellátás alaptulajdonsága a költségek növekedése, miután egyre tovább élünk, egyre több betegség válik tartósan kezelhetővé, és - szerencsére - rohamléptekkel fejlődik a technika is. Mindez örvendetes, de drága. Ha a költségnövekedést nem akarjuk a járulék- vagy adófizetőkre hárítani, és a betegek terhét sem akarjuk növelni, akkor az egyetlen lehetőségünk a hatékonyság javítása. Ellenkező esetben vagy a minőség romlik, vagy az igazságosság sérül.
Az igazságosság tehát a tervezés és a piaci eszközök együttes alkalmazásával érhető el. Az ellátórendszer átalakítása nem halogatható: egy kiegyensúlyozott, mindenki számára egyenlő eséllyel hozzáférhető, de a mainál hatékonyabb ellátórendszerre van szükség. Ne kerülgessük a forró kását: ez a kórházak szerepének átértelmezését jelenti, különben nem csináltunk semmit. De a kórházak átalakítása nem kórházbezárást jelent, hanem a szakmai színvonal, az erőforrások és a tudás koncentrálását a biztonságos ellátásért, és a hiányzó ápolási, rehabilitációs kapacitások pótlását. Erős, jobban megbecsült háziorvosi hálózatra, a kórházi kivizsgálást többször kiváltó, ebben érdekelt szakrendelésekre támaszkodva a mai fekvőbeteg-intézetek egy részére új feladatokat bízhatunk. Idősotthonok lehetnek, és/vagy a gyógy-idegenforgalom szolgálatába állhatnak.
Ezt minden szakember tudja. Mégis, a Fidesz most nyilvánosságra hozott programja még a változtatás igénye körül kialakult konszenzust is felrúgni látszik. A képekkel szépen illusztrált kiadvány fő üzenete: jó ez így, minden rendben, csak több pénz kell. A Fidesz programjából nemcsak a megoldás hiányzik, de még a problémákkal való őszinte szembenézés is. Ha túllépünk is azon a nem jelentéktelen ellentmondáson, hogy egyharmaddal kevesebb bevételből akarnak többet költeni az egészségügyre, akkor is felelőtlenség azzal áltatni bárkit, hogy pusztán a források bővítésével a rendszer megjavítható. Ezt a szocialista-liberális kormány már megtapasztalta. Az - amúgy nélkülözhetetlen - 50 százalékos béremelés sem javított a rendszeren. Alapvető szerkezeti és morális változásokra van szükség, mert a több pénzzel is csak ideig-óráig lehet fenntartani a fenntarthatatlant.
