Az abszurd színház megteremtője egy kedvetlen, zivataros napon azt találta mondani, hogy mindent ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést és a népi táncot. Nem tudni, hogy a mester milyen vargabetűkkel jutott el mindehhez, ám az biztos: egy alkalommal sem járhatott a budapesti Sportarénában megrendezett találkozókon. Az Aréna ilyenkor egyetlen, nyüzsgő, eleven zsibvásár. Ha nem lenne a színpad, azt hihetnénk, hogy pályaudvarra tévedtünk, ahol a hangosbemondó nem a soron következő járatokat, hanem az épp zajló műsorszámokat "konferálja" be.

Népművészek, hangszerkészítők, kézművesek és táncolni vágyók népesítik be a küzdőteret. A színpad előtt sátraknak álcázott standok, mögötte viszont valódi kirakodóvásár fogadja az érdeklődőket. Ádám Zsolt hangszerkészítő épp egy töröksípot szólaltat meg. Akkora az amúgy szerénynek tűnő szerkezet hangereje, hogy attól egy csapat török is kereket oldana. Talán innen is a név. Arrébb faragott játékhuszárok sorakoznak fel, előttük tehenek, komondorok és kapirgáló tyúkok.

- Harminc huszárt faragtam a forradalom ünnepére. Csak a festés öt napig tartott - mondja Lebedy János, aki a gépész-üzemmérnök-népművész vonalon jutott el a faragásig. Először mindenki munkanélküli lesz, magyarázza, majd a depresszió után valami elfoglaltságot keres. Ő már idestova nyolc éve foglalkozik fajátékokkal, de ha nem rándulhatna fel évente háromszor Budapestre, hogy a téli, ínséges időket valamiképp kiegyensúlyozza, szögre is akaszthatná a tudományát.

Annak, aki a színpadon egymást váltó táncházakon kívül másra is kíváncsi, másznia kell. Az emeleti Martin-teremben épp oktatás folyik, a szászcsávási cigányok táncait sajátíthatják el a ritmusérzékükben bízók. Sokan vannak, mozdulni is csak módjával lehet. Hogy mindez csak messziről tűnik gyerekjátéknak, a kör közepén táncoló, már egészen megizzadt, kivörösödött fejű oktató látványa is mutatja. Pár lépéssel arrébb már Csíki Loránd mártogat. A cérnaszál két vége hol egy forró mélyviasszal telt bödönben, hol vizes párjában merül el. Ha jól csinálják, pár perc, és kész a gyertya.

- Otthon is ki lehet próbálni - mosolyog a bajusza alól -, jól el lehet mellette borozgatni.

Még egy emelettel feljebb az Etnomozi csendes társaságában kap helyett a kézművesműhely. Már, aki nem szorult ki a folyosóra, a falakon csüngő, egykori arénabeli sztárvendégeket megörökítő fényképek alá. Britney Spears és Santana között épp szőni és fonni lehet, már akinek rááll a keze. A népzene viszont lépten-nyomon utolér. Nincs olyan sarok, ahol ne hangolnának vagy csak önmagukat szórakoztatva ne húznák a saját nótájukat. Ez az önfeledtség valahogy besugározza az egész rendezvényt. Látszik, hogy nem kényszerből egybeterelt, hajánál fogva előrángatott kezdeményezésről van itt szó. Talán ezért is nem vesznek részt a városban dúló nagygyűléseken. Ami magától is megy, minek elrontani. A legjobb példa erre az árkádok alá száműzött folkkocsma: az egyetlen külső helyszín. Ott néhány falat és jó pár sör után az is összekapaszkodhat, aki eddig valamiért szégyenlősködött. A talpalávalót ugyanis itt, két üdítővel megpakolt jégszekrény között is húzzák

- Soha ennyi helyszínen még nem zajlott a találkozó - meséli büszkén Hollókői Lajos, a rendezvény igazgatója. Hat különterem, négyezer fellépő, húszezernél is több látogató: ez a találkozó gyorsmérlege. A népszerűséget mi sem jelzi jobban, hogy az utóbbi esztendőkben évente két-háromezerrel nőtt az érdeklődők száma. Az öt évvel ezelőtti mélypont is messze van már: a BS leégését ugyanis a találkozó is megszenvedte. Próbálkoztak más helyszínekkel - kétszer a Hungexpo pavilonja is befogadta őket -, de a ténfergés nem tett jót nekik. A Sportarénában viszont otthonra leltek. És ez egyáltalán nem zsurnalisztikai fordulat.

Önfeledtség az etnoparádén