Nem számíthatnánk megértésre, hiszen a harmadik köztársaság történetében először kampányzáró erődemonstrációra készülnek a szocialisták és a fideszesek is. Talán meglepő, hogy a helyzetet szokatlannak minősítem, hiszen az utóbbi hetekben csak a mikor és a hol volt kérdéses, maga a késztetés, amely utcára szólítja az embereket, nem. Pedig 2002-ig senki nem látta szükségét, hogy a választások előtti hétvégén kivonuljon és másfél millióan legyen. Vagy kétmillióan. Ezt a Fidesz találta fel négy éve a számára rosszul sikerült első forduló után. Közvetlenül az után, hogy a Testnevelési Egyetemen a haza megmentésére szólított fel mindenkit Orbán Viktor. A haza megmentésekor pedig az, kinek nem drágább rongy élete, általában nem szokott válogatni az eszközökben.

Ez ma a történelmi hagyomány, és nem a Fidesz 1990-es kampányzárója a Sportcsarnokban, amit rendszerváltó házibulinak neveztek, a szocializmus vidám búcsúztatásának, és az is volt. Búcsúztunk, nevettek - és nem nyertek. Tanulság egy évtized múltán: irány a tér. Rászervezve a szocialistákra, egy napra: meneküljenek, ha nem tetszik. Megtették - egy napot visszaléptek a naptárban.

Biztosan sokat számít, hogy ki hány embert tud kivinni, megmutatni. Torgyán és Csurka például rengeteget tudott, egész tömegeket. most ketten együtt lassan csak a tágabb családot.

Történelmileg úgy alakult, hogy most mindenki egyre izgatottabban készül arra, hogy a nyugalmat védje.

Gyurcsány Ferenc blogján tegnap azt olvastam, hogy "nyugodt vagyok, és teljesen biztos abban, hogy jó hangulatú rendezvény lesz, amelyet nem fog semmi komolyan megzavarni. Tudjuk óvni mindenki biztonságát, tudjuk garantálni mindenki épségét".

Ez már nem a Fideszre vonatkozik. Ez már sokkal komolyabb, ha az. Obskurus és értékelhetetlen volna a minden bizonnyal a szlovák alvilág felől indított terrorfenyegetés, ha nem egy most már a társadalom idegi tűrőképességét tesztelő helyzetbe esik be. Rábízhatnánk a profikra az elhárítást, ha nem kellene emlékezni a '98-as kampányhajrá máig csak nyakatekert feltételezésekkel magyarázott robbantássorozatára, s ha nem uralná az ellenfél erkölcsi-szellemi megsemmisítésének állandó kényszere az ellenzéket.

S ha nem volna az embernek olyan érzése, hogy a kormányerők erre időnként már rájátszanak.

Az életszerűtlen választásicsalás-fantazmagóriáktól a kiszorítós kampányszervezésen át a kölcsönösen politikai kombinációkba helyezett terrorfenyegetésig minden túl van írva, el van rajzolva - együtt mégis komolyan kell venni.

Mintha egymással nem nagy barátságban lévő futballcsapatok még a nagy meccs előtti hétvégén az utcára szólítanák a közönséget, hogy mutassák meg... Önmagában mindkét tábor derék emberekből áll, akik legfeljebb a gyereket páholják el otthon, de tömegként egyre nehezebb helyzetbe kerülnek.

Legyen az európai megfigyelőknek, az EBESZ-nek igaza, amint nagy kerekre nyílt szemmel mondják: ide, megfigyelőnek, hogy nézzenek minket? Minek jöjjenek?

Nézzünk magunkba.