Svédországban vagyunk, ahol az ősszel járulnak a polgárok az urnák elé, ám ahol máris élénk hatalmi harc folyik, hiszen hosszú idő után ismét esélyt kapnak a konzervatívok, hogy a liberálisokkal, a kereszténydemokratákkal és az agrárnépességet képviselő centristákkal koalíciós kabinetet alakítsanak. Szoros a verseny a második világháború óta szinte megszakítás nélkül kormányzó szociáldemokratákkal, akik a zöldekre és a magát baloldalinak nevező párt támogatására számítanak.

S hogy így alakult a vetélkedés, abban elévülhetetlen érdemeket szerzett a negyvenéves Fredrik Reindfeldt, a Mérsékelt Párt vezére, aki - stockholmi politológusok szerint - ugyanolyan fordulatot hajtott végre, mint Tony Blair a brit Munkáspárt élén. Csak persze nem balról jobbra, hanem éppen fordítva. Okulván a 1991- 94 közötti rövid konzervatív kormányzás és a 2002-es választásokon elszenvedett súlyos vereség tapasztalataiból, letett arról, hogy radikális adócsökkentést meg kisebb kormányt ígérjen. A jóléti állam szellemiségét elfogadva, óvatos reformerként jelenik meg, sok kis lépést javasol - például az álláskeresés ösztönzésére a segélyek összegének és a folyósítás időtartamának csökkentését, s némi adókedvezményt -, mert pontosan tudja, Svédországban a polgárok ragaszkodnak a még megmaradt állami gondoskodáshoz, s úgysem hinnék el, hogy ez az ellátás finanszírozható lenne kisebb költségvetési bevételekből. Ezzel persze feladta a leckét az ötvenhét éves Göran Persson kormányfőnek, aki amúgy szintén a munkanélküliségi ráta lefaragását helyezte programja középpontjába, s még a választásokig sokat akar költeni munkahelyteremtő programokra.

Érdekes, hogy a politikai csaták vezérei akkor váltanak taktikát, amikor Svédországban egyébként látszólag ragyogóan mennek a dolgok. A gazdaság csaknem négy százalékkal növekszik évente, az eurózónához képest ez legalább kétszeres ütem. De a munkanélküliség megközelíti a hat százalékot, s ez errefelé nagyon magasnak számít. Pedig időközben Stockholm a reformok modelljévé vált.

Válság nélkül azonban nincs reform, mondta a Financial Timesnak Assar Lindbeck, a Stockholmi Egyetem professzora. Emlékeztetett rá, hogy Nagy-Britanniának hetvenévi hanyatlás kellett ahhoz, hogy egyáltalán felismerje a problémákat. Svédországban bő tíz éve feneklett meg a jóléti állam hajója: a költségvetési deficit meghaladta a GDP tíz százalékát, a kamatok két számjegyűvé váltak, megháromszorozódott a munkanélküliség, összeomlás fenyegette a bankszektort, s persze finanszírozhatatlanná vált az irigyelt, de a rendkívül magas adók miatt másutt megvalósíthatatlannak ítélt állami gondoskodás rendszere is.

A krízis megtette hatását. Az állami pénzügyek rendbetétele a nyugdíjrendszer reformjával kezdődött 1994-ben. A több pillérből az elsőhöz is hozzányúltak, bevezették az egyéni számlákat, amelyek arra hivatottak, hogy egyértelművé tegyék, ki mennyit fizetett be a kasszába. Ennek arányában kap aztán nyugellátást, amelyet kiigazítanak a gazdasági növekedés és a várható élethossz megfelelő mutatóival. Ez véget vetett a bőkezű állami nyugdíj intézményének, s magával hozta az öngondoskodás intézményének fejlődését, hiszen a polgárok megválaszthatták, hogy mely magánpénztárat veszik még igénybe, hogy kellő tartalékkal rendelkezzenek idős korukra. Ami hosszúnak ígérkezik. Voltaképpen ez a demográfiai változás - a hosszabb életkor és a háború utáni nagy nemzedék nyugdíjba vonulása - kényszerítette ki a reformot, illetve fenyegette fizetésképtelenséggel a rendszert. Csak egy példa: 1960-ban a hatvanéves svéd nők várható élettartama 19,3, a férfiaké 17,3 év volt, 1998-ban viszont már 24,2, illetve 20,2 esztendő. A reformot a polgárok elfogadták, a változtatásnak a kívánt hatásai érvényesültek, s a politikai pártok nem is lépnek fel ellene.

Az 1995-ös uniós bővítés nyomán Svédország új versenyhelyzetbe került. Ez viszont arra ösztökélte a növekvő munkanélküliségtől megriadt szakszervezeteket - amelyek hagyományosan főszerepet játszottak a bértárgyalások során vagy a munkaerő-piaci szabályozások kialakításában -, hogy jóval rugalmasabban szemléljék a folyamatokat, s ne állják útját a modernizációnak. Amikor az Ericsson 2001-ben az alkalmazottak felétől megvált, egy pisszenést sem lehetett hallani, miközben mondjuk Németországban az autóipari elbocsátások súlyos társadalmi konfliktusokba torkollnak. Svédországban megszűnt az országos béralku intézménye, s talán ennek tudható be egyebek között, hogy az észak-európai államot a világ legversenyképesebb gazdaságai között tartják ma számon. A Világbank friss jelentése pedig példaként állította a svéd nyugdíjreformot a fejlett országok elé.

A "blairesedő" svéd konzervatívok úgy vélik: a globálizáció előnyeit csak rugalmas gazdaság élvezheti, ahol megéri dolgozni, s nem éri meg segélyből élni, s ahol - valóban, mintha csak a szociáldemokratákat hallanánk - nem növekednek a különbségek szegények és gazdagok között.