(Írástudók ájulása, Népszabadság, 2006. március 11.) Véleményem a Fideszről csak egy kicsit rosszabb az övénél, így azután messzemenően nem értek egyet azokkal, akik figyelmeztetését alaptalan hisztériakeltésnek ítélve, "egyik kutya, másik eb" minősítéssel veszik egy kalap alá a rivalizáló pártokat. Az alábbiakban csak három lényeges különbségre szeretnék rámutatni.

1. A kampányban szó sem esik a külpolitikáról, mintha bizony Magyarország sorsa nem is függne az Európai Unió jövőjétől és általában a külkapcsolatoktól. Kormányzása idején Orbán Viktor mert nagynak lenni, kár, hogy ez kívülről csak felfuvalkodottságnak látszott. Mindenesetre öles léptekkel haladt a nemzetközi elszigetelődés felé. Mára a helyzete tovább romlott, ami ellenzéki szerepben nem kis teljesítmény; uniószerte nagyon körül kell néznie annak, aki nála rosszabb hírű jobboldali politikust akar találni. Emlékezzünk csak a Václav Havel emlegette "fojtó légkörre", amelyet a Kaczynski ikrek hatalomra jutása után Orbán visszatérte esetére prognosztizált a térségben. S ha már az emlékezésnél tartunk: néhány hónapja csak, hogy Orbán Viktor vétózásra buzdította a miniszterelnököt az uniós költségvetés ügyében. Ez esetben biztosan nem számolhatna az ország azokkal az összegekkel, amelyekre a második Gyurcsány-kormány fejlesztési tervei épülnek.

Nacionalistáink vehemens antiglobalizmusa nem az önállóságot növeli meg az Európai Unióban, hanem a kiszolgáltatottságot a globális folyamatokkal szemben. A külföldi befektetők körében nyilván komoly bizalomerősítő hatása van annak is, ha egy kormányfői tisztségre pályázó politikus kilátásba helyezi, hogy ellenállhatatlanul szépen kérik majd a privatizáció visszacsinálását. Szerencsére a Fidesz új megmondóembere, az Orbán helyettesévé avanzsált Mikola István is mer nagynak lenni, s ha még nagyobb lesz, talán azt is felfogják odakünn, hogy "Európa re-evangelizálása a magyarságnak a missziója". Fognak örülni. Ahogy a szomszédban élő magyar kisebbségek is boldogok lehetnek a Fidesz Mikola által meghirdetett nemzetpolitikájától, az ötmillió külhoni magyarra épített húszéves bebetonozási programtól.

Mi áll mindezzel szemben a szocialista kormányzás oldalán? A "gazdasági patriotizmusról" nem papolni kell: Gyurcsány leckét adott nemzeti érdekérvényesítésből az EU költségvetési tárgyalásán, pontosan addig feszítette a húrt, amíg csak lehetett, meg is lett az eredménye. Tiszteletet vívott ki, ugyanakkor nem rontotta el a kapcsolatot azzal a Tony Blairrel sem, akivel pedig a legélesebben konfrontálódott. A brit miniszterelnök demonstratív módon el is jött Budapestre, támogatni az MSZP kampányát. A sérelmi politika és a környező országok vezetőinek hergelése helyett sikerült javítani a szomszédokhoz fűződő kapcsolaton, amit a közös kormányülések is jelképeztek. A jobboldallal ellentétben a szocialista-liberális kormány észrevette, hogy csaknem másfél évtizede megszűnt a Szovjetunió, és az acsarkodás helyett végre a gazdasági kapcsolatok kiépítésére összpontosított Oroszországgal. A gazdák támogatásáról szóló papolásnál sokkal fontosabb, hogy termékeik számára megnyíljon a hatalmas keleti piac, arról nem is beszélve, hogy az energiaellátás biztonságának megteremtése mennyivel hasznosabb az árak begyűrűzésének megakadályozását célzó akarnokoskodásnál. Az Orbánt annak idején látványosan elkerülő Bush elnökről mindenkinek meg lehet ugyan a véleménye, ám az talán mégsem teljesen közömbös Magyarország számára, hogy a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalmának vezető körei miként viszonyulnak egy nyitott gazdaságú, folyamatosan tőkebefektetésre pályázó kis országhoz.

2. A választások másik döntő tétje a gazdaságpolitika. Mit látunk ezen a téren a Fidesztől? Mindenekelőtt azt, hogy a tények és a számok nem érintik meg. A gazdasághoz ijesztő módon nem értő Orbán Viktor, sőt, az egész kampányoló Fidesz eltökélten ragaszkodik ahhoz, hogy azok közül az adatok, számok közül, amelyekre kormánykritikáját és programját építi, véletlenül se legyen olyan, amely megfelel a valóságnak. Emlékeztetőül: Orbán Viktor már a 2002-es kampányban is azonnali, nagyarányú adócsökkentést ígért, továbbá kvázi hazaárulónak minősített mindenkit, aki nem tartja reálisnak az évi hétszázalékos növekedést. Tudjuk, mi lett belőle. Orbán ismét a magyarcsodás Matolcsy Györgyre hivatkozik orákulumként, ha netán populista "gazdaságpolitikája" realitását firtatná, amelynek lényege, hogy csokorba gyűjtötte a 3,2 millió nemzeti konzultációs "programíró" egymásnak is ellentmondó igényeit, majd egy füst alatt megígérte kielégítésüket is. Magyarán pénzt, pénzt, pénzt öntenek mindenhová. Szerintük katasztrofális állapotban van a gazdaság, de a kritikus helyzetben lévő államháztartást úgy lehet rendbe tenni, ha szociális célokra még néhány ezermilliárdos fedezetlen költségvetési kiadást fordítanak, miközben az állami bevételi forrásokat jelentősen szűkítik. A Fidesz gazdaságpolitikájának alfája és ómegája, az azonnali tb-járulék-csökkentés, amelyet az adók radikális mérséklése követ, ettől ível majd fel a hazai kis- és középvállalkozások csillaga, s lesz teljes foglalkoztatottság. A korszakalkotó felismerés szerint a fekete- és szürkegazdaságban szocializálódott, szolidáris érzéseikről elhíresült magyar vállalkozók legott kifehérülnek, nem vágják majd zsebre a többletet, hanem eszelős sebességgel munkahelyeket hoznak létre, függetlenül attól, van-e kereslet termékeikre és szolgáltatásaikra. Ezt onnan lehet tudni, hogy ők mondták a Fidesz-konzultáció során. Az adócsökkentéstől eltekintve kifejezetten antiliberális, visszaállamosítással dúsított etatista gazdaságpolitikát helyeztek kilátásba, mégpedig olyat, amely nélkülöz mindenféle modernizációs szándékot. Helyette az állam segély jellegű támogatásokat osztogat közpénzekből a neki kedves vállalkozóknak.

Az MSZP gazdaság- és szociálpolitikája nem pusztán abban különbözik a Fideszétől, hogy sokkal kevesebb "pénzosztást", megalapozatlan ígéretet tartalmaz. A szocialisták gazdaságpolitikája karakterében tér el a populista jobboldalétól. Világossá tették, hogy a második Gyurcsány-kormány az adóforintok gondolattalan szétszórása helyett célzott állami fejlesztéspolitikával kívánja a gazdaságot dinamizálni, versenyképességét növelni. Megjelölték azokat a területeket, amelyekre összpontosítani kívánnak, a hozzá szükséges forrásokkal együtt, ezek jelentős részben elnyerhetők az európai uniós alapokból. Kiemelten kezelik a fejlesztési elképzelésekhez igazodó szakképzést és az infrastruktúra kiépítését. Az elmúlt években a GDP tartósan évi négy százalékkal növekedett, ennek ellenére nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerváltás óta halogatott nagy átalakítások, élen az államháztartás és a közigazgatás reformjával, nem tűrnek halasztást. A nagy csatazajban talán nem hallatszott, de Gyurcsány Ferenc többször jelezte: csak akkor vállalja a miniszterelnökséget, ha a kormánypárt(ok) írásban felhatalmazzák a legsürgősebb lépések megtételére. Ez a mellékesnek látszó közlés arról szól, hogy ki kell küszöbölni azt az ellenállást, amely a rendszerváltás óta halaszthatatlanként elismert reformok megvalósítását folyvást megakadályozta. Az Orbán-kormány megmutatta, milyen a jobboldal szociálpolitikája: a támogatások nagy része a felső középosztálynak jutott. A prolibarát retorika ellenére ebben semmi sem változott, lám, ismét szolidáris kíván lenni az úszómedencéjüket gázzal fűtő luxuscsaládokkal. A jelenlegi kormány átállt egy olyan társadalompolitikára, amely az igazságtalan különbségek mérséklését szolgálja, és ennek kiteljesítésére készül.

3. Nem kerülhető meg a kérdés: vajon valós veszély-e, hogy a Fidesz győzelme esetén populizmusát rendszerré szervesíti? Valóban fenyegeti-e ilyesfajta csapás a köztársaságot? Fenntartható-e a fenyegető populizmus kormányzati pozícióban az ellene ható külső körülmények és kényszerek ellenére? Attól tartok, igen, ha teljesül két előfeltétele: a politikai berendezkedés és a politikai kultúra átformálása. A rendszerré szervesülő populizmus csak egy ideológia uralma alá hajtott társadalomban, ideokratikus politika és a hozzá tartozó vezérelvű-paternalista berendezkedés révén tartható fenn. Orbán Viktor mindent megtesz ugyan, hogy elfeledjük, mit művelt kormányzása idején, ennek ellenére a Fidesz politizálásában olyan jelek sorozatát találjuk, amelyek ilyen előkészületekre utalnak. Egyik kampányszlogenjük úgy szól: nem követik el még egyszer ugyanazokat a hibákat. Nem véletlenül hagyják homályban, mire gondolnak, hiszen a vereség egyetlen tanulsága számukra: ha újra hatalomhoz jutnak, sokkal könyörtelenebbül és gátlástalanabbul kell végigvinniük, amit elkezdtek.

A kampányban tapasztalt példátlan baklövéssorozat - a szerverbetöréstől a Bagó-fenyegetésen, a választópolgárok párthovatartozásának nyilvántartásán és Szamóca testvér önparódiába hajló, de csöppet sem mulatságos igehirdetésén át egészen a Mikola-Semjén-féle ámokfutásig - nem anomáliák szerencsétlen sora, hanem a Fidesz-politika lényegének megjelenése. Éppen ez a hatalomra készülő jobboldal valóságos arca, amint azt világosan jelzi Mikola nemzetgyógyász, Semjén főinkvizítor-jelölt, a forradalomra uszító Kerényi, a fékezhetetlen Kövér és társaik lelkes fogadtatása saját közegükben. Valójában ők jelzik, mi is az a "kultúrállam", amelyet a jogállam fölébe helyeznek. Orbán Viktor annak idején még az Antall-kormánnyal szemben jelentette ki: nem hagyja, hogy ideológiai átnevelőtáborrá változtassák az országot. Azóta némileg változott a véleménye.

A demokráciát díszletté silányító paternalista-vezérelvű politikai kultúra átalakítására a Fidesznek csakis nacionalista alapon van esélye. Hiába a népszavazási bukás keserű tapasztalata, erről az útról nincs letérés. A nacionalizmusnak az egyéni autonómiát elsorvasztó kultusza azonban nem elég, be kell vetniük az alávetettség elfogadásának másik eszközét is, a vallásos révületet, illetve annak profán pótlékát, kiegészítőjét, a vezérkultuszt. A kádárista emlékeket ébresztő "ideológiamentes" kábítás komolytalan. Tanulságos a Fidesz országos listája: nemcsak Mikola második, Semjén negyedik és a szélsőséges nézeteiről ismert Wittner Mária ötödik helye figyelemre méltó, hanem az is, hogy a kritikus állásfoglalásairól ismert Tölgyessy Pétert mintegy "lecserélték" az ugyancsak volt szabad demokrata Tellér Gyulára, a részekre szakított Magyarország ideológiájának kifundálójára.

A két Magyarország megszüntetése, az árkok betemetése nem sikerült. Nem is volt rá esély, hiszen a háborúság fenntartásához az egyik fél akarata is elég. Hiába kínálnak a baloldalon békét, ha a jobboldalon "a haza nem lehet ellenzékben" álláspontot vallják. Ebből a tévhitből csak a vereség sokkja térítheti magához a Fideszt és csatolt részeit. Mindannyiunk javára szolgálna, ha a parlamenti váltógazdálkodás azt segítené, hogy a rivalizáló pártok egymás hibáit és egyoldalúságait korrigálják. Még nem ez a helyzet, sajnos nagyobb a tét.