Ennyi is múlhat a megfelelően felépített, megválasztott és működtetett intézményeken. A magunk részéről a felépítéssel jól állunk, az ország vezetőit pedig most készülünk megválasztani. A tét Kamerun, egy távoli ország esetében a számunkra legkönnyebben dollármilliárdokkal írható le, magunkról szólván azonban tudjuk, hogy ennél többről van szó.

Vagy kevesebbről.

Amennyiben úgy voksolunk, hogy nincs is valódi választásunk.

Ha az MDF-nek hiszünk: ez a helyzet. Szerintük két posztszocialista mentalitású, csak az elosztásra koncentráló nagy baloldali párt vetélkedik a korrupciós lehetőségeket kínáló hatalomért.

Ellenkező irányba, jobboldalra csak ritkán csoportosítják át az egész mezőnyt, bár vannak rá komolyan vehető kísérletek is, hogy egyaránt polgári - sőt nagypolgári - pártként tekintsenek az elöl futókra. "Vizet prédikálnak, s közben borral itatják a nagytőkét..."

Az is kérdés tehát, hogy miközben voksolunk, valójában választunk-e.

Tekintsük árulkodó jelnek, hogy az MSZP 2004-es, miniszterelnök-váltáshoz vezető belső fordulatának napjaiban, augusztus 14-én a párt reformköröseinek találkozóján a privatizációs politika felülvizsgálatát, gyökeres adóreformot, az állam szerepének felülvizsgálatát, a minimálbér jelentős emelését sürgették? Az MSZP munka világa munkacsoportja az új munkahelyek létesítésének támogatását szorgalmazta. Medgyessynek napokon belül mennie kellett, s a fent említett ügyek ma a Fidesz vezető kampánytémái. Gyanakodhatunk komoly értékátfedésekre?

Akkor is nehéz dolgunk van, ha a jobbról balra zúdított verbális agresszió hangzavarából egy üvegharang alá húzódunk, s úgy tekintünk a politikai térre. Hátha így pontosabban érzékeljük a pozíciókat. A két nagy párt(tömb) azonban erőteljes mozgásban van. Pillanatnyi helyzetük rögzítése a mozgásirány nélkül szinte semmit nem mond.

Így már közelebb kerülünk ahhoz, hogy rögzíthessük, valódi alternatívát kínál a helyzet. Az MSZP-nél az irányok beméréséhez elég visszautalni 2003 decemberére, amikor Kovács László azt mondta, hogy a jóléti rendszerváltást nem lehet feladni, s vele szemben Gyurcsány már akkor az osztogatás befejezését, a nagy elosztórendszerek átalakítását adta meg célul. Akkor még rejtett belső ellenzékben. Azóta ő maga fordíthatja erre a pártját.

Ami a másik oldalt illeti, még nagyobb erővel köszöntek el négy évvel ezelőtti másuktól. Tamás Gáspár Miklós 2002-ben az Élet és Irodalomban még elismeréssel rögzítette, hogy Orbán megteremtette a modern magyar jobboldalt, amely már nem a régies feudális-rendies mintákon alapul, hanem a polgári közép természetes osztály- és nemzeti önzésén. Ez a szerzőnek nem tetszett, de elismerte, hogy jelentős modernizációs lépés a magyar politika világában.

Orbán ebben a ciklusban elfordult ettől a pozíciótól. Azt nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy merre. Eklektikussá vált, mint az általa terveztetett Nemzeti Színház, amely mindenféle ízlést egyszerre akar kiszolgálni, míg végül semmi más nem tartja össze, mint az a politikai akarat, hogy ott legyen, és úgy nézzen ki, ahogy azt a legkevésbé akarhatta az ellenfél.

Az előző ciklus polgári jobboldala mára ideológiájában egyházias, társadalomszervezésben államelvű, múlt idejű utópiába fordult, amely a régi baloldal osztogató hajlamát a mai antiglobalista jobboldal kemény protekcionizmusával egyesíti. Eközben azonban sokak számára válaszolnak arra, amire a szociáldemokrácia még kevéssé tud: a közösség (a spirituális és a tényleges) hiányára. Érdemes megnézni a polgári körök kampányidőszakon kívüli programkínálatát: egymást követik a kulturális rendezvények.

A két nagy párt tehát ellentétes irányban mozog. Az MSZP egy a világfolyamatokba illeszkedő, azokra felkészítő koncepcióval fogadja az új helyzeteket, a Fidesz egy ezeket hárító, befelé forduló bensőség biztonságát ígéri. Ha egy-egy pillanatra átfedésben mutatkoznak, ez nem rejtheti el, hogy távolodóban vannak egymástól. Az MSZP - nem titkoltan a brit Munkáspárt, Blair és Giddens inspirációinak hatására is - az energikus modernizáció felé indul, miközben a Fidesz - releváns külföldi példa nélkül - saját modernizációs fordulatától visszalépve rohamosan visszadermed abba a hittérítő-kispolgári világba, amit a korabeli MDF-nél annyira megvetett.

Orbán visszafordult az állami tulajdon, az állami szociális gondoskodás dicsérete, a fogyasztói társadalom kiátkozása, a szórakoztatóipar megvetése, a nyugati világ ellen szövetkezés ígéret-világába. Ezen az alapon ő tradicionális baloldali is lehetne, aki a tőkével szemben mutatja fel magát, míg Gyurcsány a modern baloldalt képviseli, amely abban segítené az embereket, hogy kihasználják az új világ adta lehetőségeket, s nem abban, hogy ezek elől menedékhelyekre húzódhassanak.

A Fidesz létező igényekre ad válaszokat. Ha valaki sokat beszélget az emberekkel - ahogyan Orbán mondja: hárommillió-kétszázezer magyarral alkotja meg a programot -, bizonyosan rengeteg megrendelést kap. Ki kellene iktatni a külföldi vetélytársakat, sokkal több nyugdíjra volna szükség, pénzre a vállalkozáshoz, kedvezményre lakáshoz. Még azt is el lehet képzelni, hogy ilyen helyzetben a beszélgető elveszíti intellektuális tartását, mert az érzelmei lesznek úrrá rajta. Segíteni akar, mint Medgyessy Péter az első száz napban.

Egy ilyen felfokozott emocionális állapotban megengedett a tévedés is. David Helfgott, az ausztrál zongorista - akiről a Ragyogj! című film szól - például rengeteget hibázik. A film sikere kapcsán rendezett amerikai koncertturnéjának New York-i állomásáról azt írta a Times kritikusa, hogy ennyi hamis hangot a Carnegie Hallban annak fennállása óta összesen nem ütöttek le. S a közönség mégis felállva tapsolt. Nemcsak a hiba számít ugyanis, hanem a hibázás szelleme is. Esetünkben itt van a baj.

Nehéz elszámolni ugyanis azzal a ténnyel, hogy a Fidesznek a választási kampányban hangoztatott alapállításai rendre hidegen tévesek. Például a kiindulópont: az unió legrosszabb gazdasági mutatóival rendelkezünk. Az unió statisztikai hivatala, az Eurostat adatai szerint ez nem igaz. Nincsen olyan mutató, amelyben a legrosszabbak volnánk, még ha a hiányszámaink versenyképesek is e tekintetben. Más viszont nem.

A Fidesz plakátjain rosszabbul élünk, mint négy éve, miközben a reálbérek oly mértékben emelkedtek, mint korábban sohasem, sőt, a legtöbb elemző szerint indokolatlanul nagy tempóban. A Fidesz a maga által felvázolt válságra adott megoldóképlete a következő: járulékharmadolás, ennek következtében foglalkoztatottsági robbanás egészen a "boldog békeidők" állapotáig, amikor "mindenki talált magának munkát, még ha a fizetése nem is volt magas". E ponton hivatkoznak a Fidesz szónokai egy tanulmányra, melynek szerzője lapunkban azt nyilatkozta, hogy az általa leírtakból éppen hogy nem következik, amit neki tulajdonítanak. Sőt, elvileg képtelenség kiszámítani, hogy egy ilyen mértékű járulékcsökkentésnek milyen gyakorlati következményei lesznek.

Ezek sima kampánytévedések. A közönségnek szólnak. Nem tartja össze őket az igazságkereső szenvedély logikája. Innen tehát semmit nem tudunk meg a Fidesz valódi pozíciójáról.

A másik oldal egyszerű helyzetben érezheti magát: erőteljesen jelzi az ellenfél hibáit, visszafogottan utal a saját vízióira, s így is túl van a saját árnyékán. Még azt is nehéz észrevenni, hogy az MSZP milyen tempóban rugaszkodott el a tradicionális osztogató, ároktemetgető mentalitástól. Csak annyit érzékeltetnek biztosan, hogy képesek a rendetlenség menedzselésére, a Fidesz pedig, hogy felszámolja azt. Visszafelé haladva. Mint aki hátrafelé futásban nyerne országos bajnokságot. (Rendeztek ilyen versenyeket.) Egyik fontos programpontjuk szerint az uniós források java részét a kis- és középvállalatok felé terelik. Hogy hova, miért, milyen megtérülési logikával, arról szó sem esik. Mint Nagy Ferónál, aki 1990-es köztársasági elnöki programjában fel akarta osztani a Népligetet a fővárosi szegények között, hogy megtermelhessék maguknak a betevőt.

A mondializáció, a nemzetek globalizációjának feltételrendszerében való tájékozódáshoz a Fidesz nem ad kapaszkodókat. Az általuk vezetett ciklusban a polgári szabadság, egyenlőség, testvériség hármasából a szabadság már-már a liberálishoz süllyedő szitokszóvá vált, az egyenlőséget a középosztály számára - újra ígért - viszszaosztás bontja, a testvériség a szolidaritás formájában felmerül, de a magyar jelző olyan mértékben emeli ki a hétköznapiság közegéből, hogy itt így nem lehet vele mit kezdeni. És immár a polgári állam is a céhes bezárkózás eszközének kívánja mutatni magát.

Képtelenség tehát megmondani, hogy miféle elvek rendezik a Fideszt, hogy milyen pártról is van szó, hogy hová fog érkezni. A Fidesz még mindig arra játszik, hogy szemben vele a múlt pártja áll, amelynek ezért és ezen az alapon kell eltűnnie. Ezzel megtakarítja magának a jelen idejű bizonyítás energiáit. Az MSZP ígért egy sor nagy reformot a közigazgatástól az egészségügyig, s egyikből sem lett semmi, tehát lenne éppen ok a kérdőre vonásra. Ehelyett eddig soha nem látott mértékben nyomul a privát élet felé a Fidesz-kampány. Áder János számára Gyurcsány bandavezér, Kósa Lajos szavai szerint három feleséget elhasználó érdekember - a bocsánatkéréssel érintett kitételeket el is hagyom -, Semjén Zsoltnál hitetlen auschwitzi előfutó, Mikola Istvánnál az egész túlfél szinglik, kórházkufárok, betegesek szánalmas csapata. Ömlik az átok - az őszinteség nyoma nélkül.

A harc megint túllendült az értelem által követni méltó szinten. A józanság tematikája kiiktatva. Egy példa: alig lehet fontosabb kérdés egy párt számára annál, mint hogy kiken kíván segíteni, és hogyan. A rászorulókon vagy mindenkin. A Fideszen belül a tankönyvek ügyében Pokorni Zoltán bejelentette az ingyenességet, Orbán rákontrázott a rászorultsági elvvel, majd a programban mégis Pokorni tétele szerepel. A nyilvánosságot kizárták az ügy megvitatásából. De ez az a dilemma, ahol az SZDSZ és az MSZP megoldása sincs köszönő viszonyban, hiszen a liberálisok nem hajlandók ellépni a rászorultsági elvtől. Így sem merült fel, hogy bármelyikük más partnerrel képzelhetné a jövőt. Ez kicsiben arra vall, hogy itt nagyban sem csak programok, politikai értékek alapján válnak el a szemben álló politikai tömbök. Keményebbek a különbségek. A mentalitás, a civilizációs értékek különböző földrészein állnak, közöttük óceánok húzódnak. Ezért van nehéz helyzetben az elemző, ha jobb és baloldali - vagy bármely más típusú - értékek szerint keresné a helyüket. Még nem tartunk itt.

A baloldalt a ciklus közepén megvívott belső harcok mozdították el a mostani, a korábbinál világosabban kivehető, nyugatos irányba. A rendszerlebontás és az unfair támadások hárítása mellett az európa parlamenti választásokon elszenvedett nagy vereség után Gyurcsánnyal kezdték elengedni a politikai fantáziájukat. Ez behozhatja a demokrácia demokratizálásának, a nemzet globalizálásának, a folyamatos szakmai leértékelődéstől tartó nép anyagi javakon túli segítésének gondolat- és intézményrendszerét. (Ha minderre a politika nem segít rá, az emberek maguk egyébként is megteszik, csak kevésbé hatásosan.) Ez egy felismerhető mozgásirány, de hogy egy tájfutásból vett hasonlattal éljek, talán még az első ellenőrző pontig sem jutottak a versenyzők. Talán most következik.

Ha a Fidesz nyer, a nyitás feladatát a társadalomnak jórészt magának kell megoldania, cserébe a védettség nagyobb illúziójáért. Ha a szocialisták - feltehetően az SZDSZ-szel - folytathatják, nagyobb esélyt kap az, amit a nemzetek globalizációjának szokás nevezni. Lehetőségeivel, kockázataival, életszerűségével. De, hogy fogják utálni ezt a túlfélről!