Ennél egy kicsit bonyolultabb eset, ha az ember szerzői jogokat örököl. Ha szerencséje van, és népszerű művész jogutódjává avatja őt a jó szerencse, a pénztárgép csengetéséig minden úgy működik, mint a gyógyszerszabadalom ügyében. A felhasználók fizetnek, az örökös keble dagad, de persze figyelnie is kell: hiszen a jogok őrzőjeként ügyelnie kell, nehogy a mesterhez méltatlan, például durván megcsonkított vagy értelméből kiforgatott formában kerüljön az alkotás a közönség elé. Ebből következik, hogy szerzői jogi botrányok azóta vannak, amióta szerzői jog létezik, s nem véletlen, hogy a kommunikáció felgyorsulásával egyre sürgetőbben vetődik föl a kérdés: vajon tartható-e, és ha igen, meddig, a hozzáférést erősen korlátozó jogok túlereje az információáramlás szabadságával szemben? Általános gyógyírt azonban még nem sikerült találni. Marad tehát a szigorú jogkövetés: engedélykérés, egyeztetés, fizetés.

Mondom, ha valami pompás gyógyszerszabadalomról volna szó, nem is lenne helye a vitának. Hogy miből hány gramm kell a pasztillába, abba igazán nincs senkinek semmi beleszólása. Csak hát a művészet egy kicsit más dolog. Emlékszem, első éves koromban egyszer azért kaptam jelest irodalomból, mert arra a kérdésre, hogy hány megjelenési formája van egy drámának, azzal az egyébként esztétikai közhellyel feleltem, hogy annyi, ahány ember az alkotásban és a befogadásban részes. Mert a mű, legyen szó színpadi játékról, zenéről vagy festészetről, mindenkinek mást jelent. Nincs kanonizált változat, és senki sem tudhatja, hogy pontosan "mit gondolt" a szerző. Ő írt - festett, komponált -, amit, mi pedig úgy értjük, ahogy. Éppen ezért méltatlan az a mód, ahogy Bartók Béla magyarországi jogainak képviselője, Vásárhelyi Gábor a művészethez viszonyul. Úgy tesz, mintha Bartók hashajtót vagy fejfájás-csillapítót alkotott volna. Mintha hatvanegy évvel a halála után nem lenne jogunk a mai kor viszonyaira alkalmazni a kottát, mintha nem állna módunkban hozzátenni a saját tapasztalatunkat, világlátásunkat az ő művészetéhez. Mintha nem lenne szabadságunk előadni azt. Csak recitálhatnánk.

Ilyen márpedig nincs. A költő özvegye nem sikolthat minden neki nem tetsző hangsúly hallatán, a zeneszerző jogutódja nem szólhat bele, kinek milyen mozdulat vagy színpadkép jut eszébe egy dallamról. Ha megteszi, a művészi szabadságot csorbítja. S mivel megteszi, hiszen a hashajtóra kitalált jogszabály ezt lehetővé teszi, már tényleg csak két lehetőség marad. Tűrni. Vagy kivárni 2015-öt, amikor lejárnak Bartók Béla szerzői jogai.