Happy Birthday, Bartók Béla
Ami, ha jól értem a dolgokat, azt jelenti, hogy az Opera pontosan úgy viselkedik, mint a szenegáli árus a tengerparton, aki házilag másolt CD-kkel kereskedik, és fut, hogyha meglátja a közeledő rendőrt. Csak itt még futni sem kell. Az ország első színházát elfoglalták a kalózok, és ha kérdezik őket, nyilván azt mondják majd, hogy Bartók közérdek, és fontosabb, hogy méltóképpen megemlékezzünk a születésnapjáról, mint mindenféle jogi helyzetek tiszteletben tartása.
Fontosabb? De hát a szenegáli árus, ha futás közben interjút adna, bizonyára ugyancsak a közérdekre hivatkozna, és elmondaná, mennyire érdeke a köznek, hogy a szerényebb jövedelműek is megismerkedjenek az aktuális slágerekkel. Fontosabb? Lehet. De ha valaki azt találná ki, hogy a Kékszakállút igazán hatásosan csak a lakásunkban lehet jól előadni, és hiába tiltakoznék, hiszen ők már meghirdették az előadást, eladták a jegyeket, és nagyobb érdek fűződik az előadáshoz, mint a lakásunkhoz, akkor minden rendben volna?
Mi a fontos érdek? Mert azt még értem, hogy a jelenlegi vezetésnek csak egy számít: meglegyen az előadás. Ha az elmúlt év terméseként csak egy elmaradt bemutatót tudnának a változás egyértelmű jeleként fölmutatni, az mégis kissé kellemetlen lenne. Így viszont meg lehet mozgatni a sajtót, ki lehet jelenteni, hogy az örökös, Vásárhelyi Gábor művészeti tényezővé akarja föltolni magát, pedig nem ért semmihez, csak akadályozza mások munkáját. Lehet. De a jog az övé. Ha meg akar tiltani egy előadást, joga van hozzá, mert ifjabb Bartók Béla őt jelölte meg örököseként, és rábízta, hogy védje akár hatvan évvel a halála után is Bartók emlékét. Hogy ő ezt a feladatot hogyan akarja ellátni, az is Vásárhelyi Gábor dolga. Ha mától fogva megtiltja Bartók bármelyik művének az előadását, azt is megteheti. Ő dönt, neki kell elszámolni a döntéseivel, és közben ő esik el a jogdíjaktól.
Nagyon szeretném elkerülni az olyan mondatokat, amelyek így kezdődnek: "ebben az országban". Ha ilyen helyzet előállhat, az nem csak arról szól, hogy mennyi érzékünk van a tulajdon szentsége iránt, vagy hogy el lehet-e várni a jogkövetést egy olyan ország polgáraitól, amelyben az állami intézmények vezetői fütyülnek a szabályokra. Az is világosnak látszik, hogy az örökös perel, és feltehetőleg meg is nyeri majd a pert. Nyilván fizetni is kell majd évek múlva valakinek, de addigra már az állami intézmény vezetői nem ugyanazok lesznek, akik ma a művészi szabadságra hivatkozva törvényt sértenek. És valami azt súgja, hogy a felelősöknek nem lesznek nyugtalan álmaik.
