Ha valaki pozitív sztorit szeretne, ne Irakba menjen, hanem Disneylandbe." Az idézetet egy liberális blogon, azaz internetes naplóban találta a Washington Post, és a szerző, Paul Reickhof a kormányzat sajtóellenes offenzívájára reagált. Bush elnök, Cheney alelnök és Rumsfeld védelmi miniszter az elmúlt hetekben összehangolt kampányban próbálta meg a médiát felelőssé tenni a sorozatos kudarcokért. Kevés sikerrel.

A helyzet drámaiságát jól érzékelteti, hogy a borzasztó népszerűségi adatok tengerében fuldokló Fehér Háznak egy legalább félmilliós Los Angeles-i tüntetés jelentette a szalmaszálat. Nem mintha a bevándorlók Bush mellett demonstráltak volna, de legalább elterelték a figyelmet Irakról, Iránról, Afganisztánról és Pakisztánról.

A kormányzat azzal érvel, hogy minden a terv szerint halad, csak a tudósítók nem számolnak be a kedvező fejleményekről, mert - mint Cheney fogalmazott - "egy autóbombának mindig hírértéke van". Momentán annak is hírértéke lenne, ha Irakban egy teljes napig nem robbannának autóbombák, de ilyen nap legfeljebb az év eleji vallási ünnepek alatt volt - és a sajtó annak rendje-módja szerint ki is emelte az örvendetes tényt.

Viszont azt sem hallgatja el, hogy a polgárháború szélére sodródott országban felcserélődtek a szerepek: az amerikai nagykövet, Zalmay Khalilzad addig érvelt a szunnitáknak a hatalomba való bekapcsolása és a síita milíciák lefegyverzése mellett, hogy most a többségi síiták követelik az amerikaiak távozását, és a kisebbségi szunniták ragaszkodnak a maradásukhoz. Közvetlenül az ország megszállását követően ez pont fordítva volt, akkor a Szaddám Huszein bázisát adó és a hatalmat hagyományosan gyakorló szunniták voltak a "rossz fiúk" és a síiták a "rendes irakiak".

Ehhez képest Bagdadban most azért feszülnek pattanásig az idegek, mert az amerikaiak a kormánycsapatok oldalán összecsaptak Muktada asz-Szadr hitszónok síita milicistáival (más források szerint ártatlan imádkozókat mészároltak le egy mecsetben). Az esetről kiadott amerikai közlemények gyakorlatilag pokolgépkészítéssel és terrorizmussal vádolják a síitákat. Eddig az ilyesmi a szunnitáknak volt fenntartva. Közben Pace tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke Törökországot, Szaúd-Arábiát és Pakisztánt nyugtatgatta arról, miszerint az Egyesült Államok nem tervezi magára hagyni Irakot. A törökök a kurdok, a szaúdiak a szunniták miatt aggódnak, Pakisztán meg azért, mert ha egy dominó eldől, az a többit is magával sodorhatja.

Afganisztánban egy keresztény hitre áttért férfi sorsa borzolja a kedélyeket. Abdul Rahman összeveszett felesége családjával, ezért derült ki, hogy Európában járva már több mint másfél évtizede kikeresztelkedett. Ez az iszlám hagyományok szerint főbenjáró bűn - bár a Korán sehol sem említi, hogy halállal kéne büntetni. A kabuli közvélemény mindenesetre a halálbüntetést követelte. Karzai elnök két rossz közül választhatott: ha hagyja kivégezni Rahmant, akkor a nyugatosodás reménye veszik oda, ha megvédi, a hatalom gyakorlásához elengedhetetlen mollák lázadnak fel. Végül, úgy tűnik, a fiatal afgán állam nem öli meg a hitét elhagyót - de az ügyben az utca még nem mondta ki a végső szót. Karzai és a nyugati mintára született új afgán alkotmány mindenesetre komoly bajba került.

Mint ahogy afelől is vannak kétségek, mennyire lehet megbízni Pakisztánban. Musarraf elnök eddig sikerrel hitette el az amerikaiakkal, hogy élete kockáztatásával küzd a terrorizmus visszaszorításáért, ám a tálibok mégis újabb offenzívára készülnek. Ez minden tavasszal így van, mert Afganisztánban a hágók járhatóvá válása mindig a gerillák aktivizálódásával jár, ám az ember azt gondolná, hogy négy és fél évvel az amerikai csapatok érkezése után, a NATO jelenlétében valamit csillapodtak a kedélyek. Azt, hogy ez nincs így, sokan a pakisztániak tudatos tevékenységének tulajdonítják: Musarraf, a hadsereg és a titkosszolgálat ugyanis pontosan tudja, hogy csak addig számíthat az amerikai jóindulatra, amíg tart a konfliktus. Különben azonnal az emberi jogi és takarékossági megfontolások kerekednének felül, az amerikaiak elzárnák a pénzcsapot, s közben az ősellenség India felé is közelednek.

Az iraki síitákkal való öszszeveszés Irán miatt is rosszkor jött Washingtonnak. A Teheránban hatalmon lévő szekta már régebben azzal fenyegetőzik, hogy szükség esetén komoly zavarokat tud okozni Irakban. Most itt a szükség - a nukleáris program ügye előbb vagy utóbb a Biztonsági Tanács elé kerül, ahol Oroszország és Kína aligha tudja a végtelenségig feltartani az amerikai-európai gőzhengert.

Tony Blair azonban figyelmeztette azokat, akik nyíltan vagy a markukba röhögve, de örvendenek Bush külpolitikai kudarcai miatt. A brit miniszterelnök Ausztráliában járva komoly veszélynek nevezte, hogy az USA "felhúzza a vár felvonóhídjait", és izolacionizmusba húzódik vissza. Márpedig a problémák, a feszültségek akkor is megmaradnak, legfeljebb a Nyugat érveit alátámasztó katonai erő tűnik el a hadszíntérről.

l Megérkezett tegnap Olaszországba Abdul Rahman afgán férfi, akit hazájában halálbüntetés fenyegetett, mert áttért a muzulmán hitről a kereszténységre. Róma hozzájárult, ahhoz, hogy befogadják Itáliába. A férfit egyhavi fogva tartás után hétfőn - arra hivatkozva, hogy nem beszámítható - elengedték a kabuli börtönből. (MTI)