Most azt mondják: nem. Arab részről továbbra is ragaszkodnának az 1967 előtti határokhoz, pontosabban ahhoz, hogy Jeruzsálem a majdani palesztin állam fővárosa legyen, kizárólag. Ez politikai és gyakorlati képtelenség - a követelést arab részről főleg azért tartják fenn, hogy beláttassák: az is képtelenség, hogy egész Jeruzsálem Izrael kizárólagos tulajdona és fővárosa maradjon.

És ezzel vissza is estünk az első kockába. Ám Olmert pont azt akarja, hogy ne zuhanjon vissza mindig minden az eldönthetetlen kérdések kockájába. Az egyoldalú izraeli lépések kész helyzetet teremtenének, remélve: létrejön egy olyan állapot, amelyből, történjék bármi, nincs visszaút - az arabok pedig majd csak beletörődnek előbb vagy utóbb.

Ez annyira lehetetlennek tűnő feltevés, hogy könnyen megtörténhet: ez az egyetlen lehetséges. 1991, a madridi tárgyalások kezdete óta az alapvető vitában jottányit sem közeledtek az álláspontok, sem így, sem úgy. Kívülről nézve, pusztán logikailag úgy tűnik, nincs is "abszolút igazságos" megoldás, talán olyan cserealap sincs egyik fél kezében sem, amilyet a másik egyáltalán elfogadna. Ha ez igaz, marad a történelemben megszokott megoldás: a diktátum.

Csak az nem mindegy, hogy ki diktál. Saron azt ismerte föl, hogy most még Izrael van döntési helyzetben. Föladja, amit egyszer mindenképpen föl kéne adnia - és megtartja, amit mindenképpen meg akar tartani. A helyzet iróniája, hogy az egész Közel-Keleten két valódi demokrácia van: Izraelben és a palesztin államcsírában. És ha ez utóbbi tényleges állam lesz, akkor már sokkal nehezebb lesz diktálni neki, mármint elfogadtatni ezt a diktátumot a nagyhatalmakkal. Paradox módon annál is nehezebb, mint boldogulni a két napja regnáló, demokratikusan legitim Hamasz-kormánnyal - amelynek tárgyalási ajánlatát eddig Izrael is, Washington is elutasította.

Az elutasításnak egyik, bár nem lényegtelen oka a Hamasz iránti jogos bizalmatlanság. Másik, a stratégiai oka az, hogy a tárgyalás akadályozná a diktátumot, távolabbivá tenné a megoldást, bármi legyen az. Nem véletlen, hogy az arab csúcs egyetlenegy követelést támaszt Izraellel szemben: ne diktáljon, még kivonulással sem.

Aztán: tegyük föl, hogy a Hamasz, őszintén vagy sem, de elismeri Izraelt. Abban a pillanatban egy szalonképes palesztin kormány áll majd szemben Izrael kormányával. Amely nagyságrendekkel erősebb palesztin partnerénél, és nemcsak nemzetközileg elismert határait, hanem háborús hódításait is el akarja majd fogadtatni vele. Megtörténhet, a formális logika szerint legalábbis, hogy az arabok okkal hivatkoznak arra: hogyan is fogadhatnának el egy olyan "megállapodást", amelyet Izrael akaratuk, sőt megkérdezésük nélkül "kötött", na nem velük, hanem a nagyhatalmakkal?!

Izrael azért vette rossz néven a Hamasz moszkvai meghívását, mert megeshet: akad olyan nagyhatalom, akár több is, amely, önérdekből persze, de olyan döntnök akar lenni, hogy a palesztin érdeket is figyelembe veszi. És akkor visszaesünk a második kockába, amelyben Izraelt Amerika, a palesztinokat mondjuk Moszkva és Párizs támogatja. Emlékszünk, milyen ez: kész tények helyett kész zsákutca.

Vajon talál-e az új izraeli párt, a Kadima és az új palesztin kormány, a Hamasz, egy új, harmadik kockát kiindulópontnak? Egyáltalán: keresnek?