Múlt héten volt az Irak elleni katonai akció megkezdésének harmadik évfordulója. De senki sem ünnepelt, csak Bush elnök nyilatkozott aránylag derűlátón. Megemlékezésében nem tett említést a mindennapos robbantásokról. Azt állította, hogy egyre közelebb a győzelem.

A korábbi, ideiglenes iraki miniszterelnök, Allawi szerint viszont a legkevésbé sem rózsás a helyzetet. „Naponta legalább 50-60 embert gyilkolnak meg Irakban. Ha ez nem polgárháború, akkor nem tudom, mi az” – nyilatkozta.

Amerikai és brit politikusok nem győzték cáfolni Allawi kijelentését. „A terroristák valóban polgárháborút akarnak kirobbantani, de eddig nem sikerült nekik” – állította Dick Cheney alelnök. John Reid brit védelmi miniszter elismerte ugyan, hogy a helyzet komoly, de hozzátette, hogy túlzás lenne polgárháborúról beszélni.

Bush elnök sem hagyta szó nélkül a dolgot. „Szerintem – mondta az elnök – az irakiak végiggondolták a helyzetet, aztán úgy döntöttek, hogy inkább nem robbantanak ki polgárháborút.”

De a háborúellenes oldal sem maradt adós a válasszal. John Simpson, a BBC tudósítója saját bőrén tapasztalta meg, mennyire áldatlan állapotok uralkodnak Irakban. A boltok nyitva vannak, az utcákon folyik az élet. Nincsenek frontvonalak. De mindennaposak a robbantások és a lövöldözések. A szunniták és síiták teljesen elkülönültek. A biztonsági erők nem urai a helyzetnek.

„Ilyen a modern polgárháború”– írja Simpson a New Statesmanben. – A dolgok általában normálisnak tűnnek, mindaddig, amíg egy-egy bomba fel nem robban.

Hasonló szellemben nyilatkozott Charles Krauthammer is. Irakban a kisebbségben lévő szunniták fegyveres erőszakkal akarják megakadályozni a síitákat abban, hogy új államot hozzanak létre. „Ez kimeríti a a polgárháború definícióját.”

Richard F. Miller, az amerikai polgárháború történésze viszont, aki újságíróként többször is megjárta Irakot, óvatosságra int. Miller elismeri ugyan, hogy Irakban mindennapossá váltak a fegyveres összecsapások, de szerinte ez még nem jelenti azt, hogy polgárháború folyik.

A rendszeres összecsapásokon túl, polgárháborúról akkor beszélhetünk, ha mind a két fél kellőképpen fel van fegyverkezve, ennek pedig Irakban – mint sok más esetben is – az lenne a feltétele, hogy valamilyen külföldi hatalom támogassa őket. Márpedig nem valószínű, hogy a közeljövőben sor kerül ilyen beavatkozásra.

Irakban szinte mindenkinek van kézifegyvere, de nehézfegyverek egyik tábornak sem állnak rendelkezésére. Ezért patthelyzet alakult ki, egyik fél sem tud a másik fölé kerekedni.

A történész a régi vadnyugati mondást alkalmazza Irakra: Az embereket Isten teremtette, de (szemben az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat ünnepélyes kijelentésével) nem teremtette őket egyenlőnek – egyenlővé Colt tette az embereket. Az irakiakat is Isten teremtette, és Kalasnyikov tette őket egyenlővé.

Mindenki egyetért: Irakban nincs rend. Az áldozatok számát sem vitatják. Akkor miért olyan fontos, hogy polgárháborúnak nevezzük-e, ami folyik? Nem akadémikus szőrszálhasogatás ez az egész?

Távolról sem. A háború hivatalos indoklása az évek során lassanként megváltozott. Egyre kevésbé hivatkoznak a megszállás áldásos következményeire, és egyre többet a kivonulásból fakadó veszélyekre. A legnagyobb veszélynek pedig a polgárháború számít. Ha elismernék, hogy már polgárháború folyik, az a vereség beismerésével lenne egyenértékű.

Egy tekintélyes biztonságpolitikai szakértő, William E. Odom, az amerikai hadsereg nyugalmazott altábornagya már tavaly nyáron világosan megfogalmazta a kérdést: „Minden, amiről a kivonulás ellenzői azt állítják, hogy be fog következni Irakban, ha elhagyjuk az országot, máris bekövetkezőben van. Akkor miért maradjunk?”

Válasza is katonásan egyszerű: „Az irakiak már most is harcolnak az irakiakkal. A lázadók sokkal több irakit ölnek meg, mint amerikait. Ez polgárháború. A bent maradással nem tudjuk megakadályozni, hiszen épp mi idéztük elő a megszállással.”

Bagdad utcáin...