Amilyen mértékben mozgósítják a jobboldal fundamentalista érzelmű híveit, oly mértékben képesek kizökkenteni letargiájukból a potenciális baloldali és liberális szavazókat.

Ám most mégsem arról írnék, amitől a mostani kampány hangos, hanem inkább arról, amiről hallgat. Ezek ismert problémák, de talán nem árt ez alkalomból is rögzíteni őket, pusztán a jegyzőkönyv kedvéért. Egyúttal azt a régi megfigyelést is szeretném dokumentálni, hogy a fecsegő felszín és a hallgatag mély között általában szoros az összefüggés.

A fenyegető államcsődről szűkebb körben - persze a nicht vor den kindern szem előtt tartásával - sokat beszélnek, azokról a kézenfekvő javaslatokról, amelyek érzékelhető mértékben enyhítenék az államháztartásra nehezedő nyomást, már azonban senki. Pedig ezen megoldások többsége, ellentétben az úgynevezett népszerűtlen "megszorító" intézkedésekkel, a költséges és fájdalmas reformokkal, viszonylag egyszerű lenne, könnyen belátható, olcsó, és bizonyosan tetszene a népnek.

Magyarországon a közélet legnagyobb rákfenéje a közhatalom és a közpénzek megcsapolására szakosodott "vállalkozói" szféra összefonódása. Ennek legfenyegetőbb jeleit nem is a nagypolitika szintjén láthatjuk, hanem, mint a Bagó-ügy is mutatta, az önkénnyel szemben sokkal védtelenebbnek bizonyuló helyi közösségek szintjén, amelyeket pedig a rendszerváltók egykoron a demokratikus önrendelkezés alfájának és ómegájának, a köztársaság fundamentumának hittek. Az önkormányzati rendszer mára a helyi párt- és üzleti maffiák martalékává vált. Az országban a tényleges hatalmat, mint a Komócsin-klán és Pap János idejében, a helyi pártszervek, választókerületi főmuftik képviselik. Aki valamit el akar érni, velük kell jóban lennie. Ezért sürgős lenne az öszszeférhetetlenség szigorúbb szabályozása, a pályáztatás és a közbeszerzések átláthatóvá tétele, és nem mellesleg a közigazgatási rendszer egyszerűbbé és átláthatóbbá tétele makro- és mikroszinten egyaránt. Nem halogatható tovább az állami költekezés, az államháztartás valóságos parlamenti ellenőrzésének megteremtése.

Az utóbbi évtizedben az Állami Számvevőszék minden évben rámutatott a közpénzek elköltésének visszásságaira, minden eredmény nélkül. Az ellenzék vezére újabban a Költségvetési Tanács eredetileg liberális közegből származó ötletével állt elő. Ez nem más, mint annak beismerése, hogy sem a parlament, sem a kormánytól független alkotmányos ellenőrző szerv nem képes a végrehajtó hatalmat ellenőrző funkcióját betölteni (az állami pénzek elsíbolásának titkosítására szakosodott Kehit említeni sem érdemes ebben az összefüggésben). Végül: mindezekkel összefüggésben átláthatóvá kellene tenni a pártfinanszírozást.

A fenti problémák megoldásának esélyét fölvillantó javaslatok Bauer Tamás jóvoltából több mint fél éve rendelkezésre állnak, ám szó sem esik róluk. Sem az egyenlőség és igazságosság nevében fellépő baloldali, sem a hatékonyabb és kisebb szolgáltató állam igényével fellépő liberális párt nem kampányol velük. Sem a javaslatokkal, sem legalább az azokban megfogalmazott, az adófizető választópolgárok pénzét kímélő, és a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságukat csökkentő célkitűzésekkel. A közkeletű ellenérv az, hogy ezek keresztülvitele politikailag nehéz. Ez szemenszedett képmutatás. Politikailag azt nehéz (ám azt sem lehetetlen) keresztülvinni, ami széles társadalmi rétegek rövid távú érdekeit sérti. A fenti javaslatok keresztülvitele viszont kizárólag a pártelitek és a hozzájuk csapódott siserehad érdekeit sértené, amennyiben megcsapolná illegális jövedelemforrásaikat.

Van két olyan terület is, ahol - bár nem lenne túlságosan bonyolult az előrelépés, de - a kívánatos változtatások nem lennének felhőtlenül népszerűek. Nemcsak az állami kiadásokat, hanem az állami bevételeket is átláthatóvá kellene tenni. Államcsődközeli helyzetben az adócsökkentés szorgalmazása maga is gazdasági populizmus, ám az adórendszer reformja, egyszerűsítése nem lenne az. A mai adórendszer a közteherviselés alkotmányos elvének megcsúfolása, mivel bizonyos, előnyösnek tekinthető jövedelmi és munkamegosztási pozíciókban tág lehetőséget biztosít a progresszív adóelkerülésre. Valamint - ezzel öszszefüggésben - meg kellene nyirbálni a középosztályt és a tehetősebb rétegeket gyarapító állami juttatásokat is.

Meglátásom szerint ezek azok a sürgős tennivalók, amelyekről a kampány jószerével hallgat. Az első öt olyan lépés, amelynek megtétele nélkül szeretetről, szolidaritásról, összefogásról szónokolni vagy a limuzin hátsó ülésén arról beszélni, hogy a köztársaság mindannyiunké, a politika az egyszerű emberek ügye, üres fecsegés. A nemzetről és a köztársaságról, vagyis a politikai közösség természetéről folyó látens vita ennek az állapotnak beszédes tünete: a köztársaság így meztelen. A választás tétje tehát korántsem csak az, hogy a választás utáni elkerülhetetlen, rövid távú gazdaságpolitikai intézkedéseket a történettudomány majdan Varga- vagy Veres-csomagként fogja-e az évkönyvekbe bevezetni. A tét az, marad-e esélyünk arra, hogy ruhát adjunk a köztársaságra.