"Ábrándfázisban" az unió
Az elszántság abból fakad, hogy sok más jel mellett a téli orosz-ukrán gázárvita nyomán az öreg kontinens megtapasztalhatta a szolgáltatás durva csökkenésének a lehetőségét. A bátortalanság viszont abból, hogy a hagyományosan nemzeti stratégiai kérdésként kezelt energiapolitika bármilyen csorbítása jelentős üzleti és pszichológiai korlátokba ütközik.
Éppen az utóbbi hetekben két ügy is lázban tartotta az európai üzleti és politikai elitet, jelentősen megosztva azt. A volt olasz energia-monopólium, az Enel bejelentette, megpróbálja felvásárolni a francia Suez céget. Utóbbi néhány napon belül közzétette, hogy ehelyett a Gaz de France-nak adja magát, amely nyolcvan százalékban a francia kormány tulajdonában van. Ha valakinek nem tűnt volna fel, Dominique de Villepin miniszter nyíltan ki is mondta: a lépést a gazdasági patriotizmus motiválta. Hasonló helyzet alakult ki Spanyolországban. Ott a német E.ON próbálná meg felvásárolni a nemzeti áramszolgáltató társaságot, az Endesát, ám a madridi kormány speciális vétót helyezett kilátásba. A potenciális kárvallottak és a média egy része a patriotizmust a két esetben egyértelműen protekcionizmusnak nevezi. A viták mindenesetre éles fényt vetnek azokra a körülményekre, amelyek között az unió egységes energiapolitikát szeretne kialakítani.
Ahhoz, hogy valóban megteremthető legyen az energiaellátás biztonsága, egységes energiapiacot kellene létrehozni - szól az egyik irányzat véleménye. A piac liberalizálása önmagában nem jelenti sem a teljesítmény, sem a biztonság javulását - szól a másik, a brüsszeli csúcson éppen Jacques Chirac szájából. Most majd kidolgoznak egy akcióprogramot, de megjósolható, hogy nem nézünk nagyon egyszerű, vitamentes folyamat elébe.
Ahogy Wolfgang Schüssel osztrák kancellár elmondta, teljes volt az egyetértés abban, hogy minden ország saját joga, hogy kialakítsa a felhasználandó energia összetételét. Néhány energiafajtának a meghatározott irányelvekben szereplő aránya ennek megfelelően nem az egyes országokra, hanem az unió egészére vonatkozik. Ugyancsak ennek megfelelően a cél elérése nem lesz kis bűvészmutatvány. Annyiban persze mindenképpen fontos ez az elv, hogy senki nem érezheti magán a direkt kényszert, mondjuk arra, hogy atomerőműveket építsen.
Nehéz eldönteni, hogy a közös európai energiapolitika "ábrándfázisa" miatt vagy éppen az afelé tett lépésként igyekeznek a nemzeti cégek és a kormányok különegyezségeket kovácsolni a Gazprommal. A már említett "patrióta", a Gaz de France tárgyalásokat kezdett az orosz céggel a Balti-tenger fenekén tervezett, eredetileg német vezeték építésébe való bekapcsolódásról. A belga energiaügyi miniszter Moszkvában arról beszélt, hogy közös céget hoz létre a Gazprom és a Fluxys, az ország gázelosztója. Az oroszok már a német Wintershallon keresztül ott vannak Belgiumban is. Ez a német cég kapja meg az Európát nagyrészt ellátó Juzsno-Russzkij mező kezelőjének 25 százalékát, cserében a Gazprom az elosztóhálózatokba nyomul be. Az olasz ENI is egyezkedik a Gazprommal, hogy utóbbi beléphessen az olaszországi gázeladásokba, kezdetben, még az idén, mintegy kétmilliárd köbméterrel. Itt is vegyes vállalat alakul, amelyben 25 százalékban lesz benne a Gazprom. S az elemzők jó része ugyanebbe a sorba helyezi a Magyarországgal folytatott tárgyalásokat, amelynek célja, hogy nálunk legyen az orosz export egyik nagy elosztóközpontja.
Jól érzékelhető, hogy az új szituáció kialakítása során csak az egyik oldalon találunk egységes felet: ez a Gazprom, amely Gazprom legalább anynyira rá van szorulva Európára, mint viszont. Sőt, Európa nem is elég, s ez itt elég sokaknak fáj. Amikor a hét első felében Vlagyimir Putyin Pekingben aláírta kínai partnerével a szerződést két gázvezeték megépítéséről, Európában még higgadtságukról és mértéktartásukról híres lapok is a hisztériaroham peremére jutottak. Moszkva kijátszotta a kínai kártyát, mondták. A vezetékek közül a kelet-szibériai egyáltalán nem befolyásolja Európát, a nyugati viszont igen, már annyiban, hogy ugyanonnan indulna a vezeték, ahonnan Európába is indul. A hisztérikusok egész addig eljutottak, hogy úgy tettek, mintha a téli európai gázfeszültség kapacitás-problémákból fakadt volna.
A nagy kártyázási teóriákban mindig rejlenek igazságok, ám orosz szempontból itt az a fő szempont, hogy nekik tartósan és stabilan a lehető legtöbb gázt (és olajat) kell kitermelniük, s biztonságosan piacra juttatniuk, mert alapvetően ebből élnek. Az EU Observer szerint például a Magyarországnak tett ajánlat a következőképpen néz ki a célok szempontjából: 1. A Gazprom szeretné csökkenteni az Ukrajnán áthaladó gáz arányát, ezzel növelve a biztonságot. 2. Szeretné megteremteni a rajtunk keresztül elérhető piacokon a dominanciáját azelőtt, mielőtt ideérne a Kaszpi gázvezeték Türkmenisztánból Törökországon és a Balkánon keresztül, illetve a Nabucco vezeték Törökországból. 3. Szeretné befogni Magyarország és a környező EU-országok piacát az elosztócégekben való részvétel útján. Mindhárom cél a saját piacának biztonságos megteremtésére irányul.
A kínai gázüzlet bejelentése mellesleg egyáltalán nem volt meglepő. Orosz energiaügyi vezetők régóta beszélnek a távol-keleti nyitásról, és nem is használnak túl távoli terminusokat. Jelenleg az orosz gáz- és olajeladások értékének három százaléka jut Ázsiába, és moszkvai tervek szerint ez az arány 2020-ra - kapacitásbővítésből - meg fogja haladni az egyharmadot. Ehhez természetesen történnie kell valaminek.
