A kampány közepén már sokféle pártpolitikai akción túl vagyunk, tudjuk, hogy négy éve jobban éltünk, szerverekre betörni apró csacskaság, és az ország miniszterelnökét megakadályozni abban, hogy azokhoz a választókhoz szóljon, akiknek ő szimpatikus, az demokratikus jog, másokat fenyegetéssel lebeszélni a választásokon történő indulásról, az meg... ugyan kérem.

Az ember azt hinné, hogy ennyi így együtt már sok, és nyilván a választói elme máris fontolgatja leendő döntését, racionálisan. Nagy tévedés, ne tessenek ebben bízni. Már Freud is megállapította, hogy az ember gyakran képes a motivált érvelésre. Ez a szakkifejezés nagyjából azt jelenti, hogy ha valamilyen konfliktusos helyzetben, amelyben érzelmek és érvek is aktiválódnak, az emberek nem a racionalitás alapján hozzák meg döntésüket, hanem úgy, hogy a döntésük a lehető legkevésbé veszélyeztesse érzelmi kötődéseiket.

Tehát, ha az én csoportomhoz tartozó lop, akkor nyilván oka volt rá, nem is olyan nagy dolog az a lopás, talán nem is nevezhető annak az a kis csíny, ami történt, meg különben is mindenki így csinálja, és ugyan milyen vesztesége lett annak, akit megloptak, minek felfújni egy banális apróságot. Jól van, gyerek, máskor jobban vigyázz, mert ezek mindent kilesnek.

Ha viszont minket lopnak meg, az tűrhetetlen, az nem is lopás, hanem esztelen rablás, hiszen mindig ezt csinálják, nyilván tanították nekik, parancsba adták, tolvaj az egész banda, és a legnagyobb tolvaj maga a főnök, akit már régen le kellett volna csukni.

Freud óta sokat fejlődtek az elmével és az aggyal foglalkozó tudományok, és ezt a sejtést is sikerült korrekt tudományos eszközökkel bizonyítani. Vannak olyan okos műszerek, amelyek segítségével beláthatunk a működő agyba, és ügyes kísérletek segítségével megállapítható, hogy egy döntés, egy vélemény megformálása során a vizsgált személy csupán racionális elemzést végzett-e, vagy a döntés az agy érzelmekkel kapcsolatos területein született. A motivált érvelés folyamata tehát műszerekkel nyomon követhető. Egy amerikai kutatócsoport végzett ilyen vizsgálatokat az amerikai elnökválasztás idején, és nemrégiben közölt eredményeik tisztán mutatják, hogy politikai kérdésekben az érzelmileg kicsit is motivált ember képtelen racionális döntéseket hozni.

Ez persze nagyjából azt is jelenti, hogy a választási harcban a racionális magyarázatok, a statisztikai adatok csak azokra hatnak, akik érzelmileg az adatszolgáltatók oldalán vannak, akik nem, azok pontosan tudják, hogy ezek az adatok hamisak. És ebből a szempontból az is teljesen mindegy, hogy valójában milyenek ezek az adatok.

Nem lehet arra számítani még hosszú távon sem, hogy az ország két érzelmileg megosztott tábora valamikor egyesülni fog és kölcsönös utálatát majd megszünteti. Hiába emlegetjük a baloldalon megkönnyebbülten, hogy a diktatúra a puha korszakában már egészen elviselhető volt, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy volt kemény korszak is, hogy százezreket aláztak meg, fosztottak ki, tettek tönkre és tízezrekre megy a meggyilkoltak száma. Akik túlélték, valamint családjuk, rokonaik és barátaik, a meghurcolást sohasem fogják elfelejteni, különösen nem megbocsátani, és számuk szépen kiadja azt a másfél-kétmilliót, ami az ellenzék elkötelezett tábora. És ez teljesen érthető. Elfogadhatatlan bármiféle anyagi vagy szimbolikus kárpótlás a megölt apáért, megvert nagyapáért, elvett házért, lesöpört padlásért. Nem a teljesíthetetlen ígéretek elfogadása, nem a ravasz megtévesztés miatt, hanem érzelmi okokból stabilis az ellenzék politikai tömege. Egyet persze tehetne a baloldal: ne próbáljon folyamatosságot sugallni a társadalom történetébe, mert ez csak az indulat gerjesztésére alkalmas, és ne vájkáljon a sebekben, kitüntetésekkel se, bármennyire is indokolhatók azok szakmailag. Valamint egy nyugalmasabb periódusban elvégezhetné végre azt a kínos munkát, amit az előző rendszer tevékenységének szakszerű értékelése jelent. Pontosan miben nincs és miben van kontinuitás, ez mindkét tábort mélyen érintő kérdés, és lehet halogatni a feladatot, de megkerülni nem.

A baloldalon is kialakult egy nagyjából stabilisnak mondható érzelmileg motivált támogató tömeg. A diktatúra - diktatúra volt a diktatúrák öszszes mocskos tulajdonságaival, de az átkos negyven év alatt nagy társadalmi mozgás indult meg, egy félfeudális társadalom munkás és paraszt rétegei előtt valamennyire kinyílt a világ, és ez is érzelmek forrása. A baloldali eszmék teret nyertek, ötvenhatban nemcsak azok harcoltak, akik az egész rendszert úgy, ahogyan volt, el akarták pusztítani, hanem azok is, akik csak meg akarták reformálni, akik úgy gondolták, hogy létezik emberarcú szocializmus is. Lehet, hogy nem, de ez most már elméleti kérdés. A baloldal elkötelezettjei nagyjából ugyanakkora tömeget képeznek, és velük is számolnia kell az ellenzéknek, ha esetleg hatalomra jut.

Bármelyik fél kerül hatalomra, győzni egyik sem tud.

Itt csak az egyezkedés, a kiegyezés politikája lehet eredményes, az érzelmek maximális tiszteletben tartásával. Deák Ferenc itt a követendő példa.

És talán még egy szempont. A motivált érvelés társadalmi méretű ellenszere a jogrendszer, és a politikai elit jogkövető magatartása. Ha gondosan megalkotott jogszabályok írják elő, hogy egy civil szervezet, egy politikai párt mit tehet és mit nem. A jövőnket teszi tönkre, elképesztő konfliktusokhoz vezethet, ha erről lemondunk. A pártok és a tartósan hozzájuk csatlakozó tömeg együtt konstruálja azokat a viselkedési mintákat, amelyeket a politikai életben elfogadnak és követnek, és ezeknek mindenképpen összhangban kell lenniük az érvényes jogszabályokkal. A politikai viselkedés kultúrája csak a jogrendszerre építve alakulhat ki. Ha a nagy politikai konstrukciók lehetővé teszik a jogszabályok megkerülését, ha a pártok követőiknek azt sugallják, hogy a politika a jog felett áll, elképesztő bizonytalanságot hoznak a rendszerbe, és hosszú távon bármi megtörténhet. Az események azt mutatják, hogy ebben a kérdésben az ellenzék felelőssége a nagyobb, a hatalom megszerzésének vágya nagy kísértéseket indukál. Jog nélkül, a jog felett pedig nincsen stabilitás, csak társadalmi káosz. Egészen közel kerültünk ehhez az előző választásokon, de ha fogcsikorgatva is, az alulmaradó elfogadja a számára kedvezőtlen jogkövetkezményeket, legalább egy jogi konszenzus lehetősége megteremthető, amelyben nem az érzelmek, az indulatok, hanem szabályok írják elő a viselkedést, és ez az alapja bármilyen további, hosszú távú kiegyezésnek. És ez a legfontosabb feltétele az egymás mellett élésnek is.

Hasonló a helyzet a köztársaság rítusaival is. A politikai élet szerves részét képezik a jogilag megalapozott és szigorúan betartott rítusok az ünnepeken, az állami díjak, kitüntetések odaítélésén és átadásán. Ha a köztársaság elnöke egy ilyen alkalommal nyilvánosan megaláz valakit politikai okokból, nem tesz jót a köztársaságnak, mert megsértette a kialakult rítust. Pedig pontosan tudhatja funkciója lehetőségeit és korlátait. Annak idején ezt az Alkotmánybíróság az ő elnöklése alatt magyarázta el Göncz Árpádnak, ha jól emlékszem.