Igen, lehet, hogy így érti, sőt az is lehet, hogy KSH és egyéb adatok ellenére ezt el is hiszi. A hívek azért hívek, mert elfogadják egyházatyáik tanítását. De vajon visszaélhetnek-e ezzel azok, akiknek óriás-plakátjain olvassuk: "Krisztust hirdetjük mindenkinek". Vajon Őt hirdeti a püspöki kinyilatkoztatás?

De persze Gyulay Endre a neki feltett kérdésre válaszolt. Ebből nem következik, hogy egyébként nem azt a Jézus Krisztust hirdeti, aki kiűzte a pénzváltókat Atyja házából, és aki Márk evangéliuma szerint, amikor tanítványait kiküldte a nép közé "...megparancsolá nékik, hogy az útra semmit ne vigyenek egy pálczán kívül; se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben".

Szeretném hinni, hogy vannak püspökeink, akik hisznek e tanításokban, és elvárják híveiktől, hogy lelkiismereti kérdésekben - mint amilyen szekuláris képviselőjük megválasztása - ne csak, vagy ne elsősorban egyházuk anyagi érdekeit tartsák szem előtt. És ők maguk többre tartják egyházuk szellemi tőkéjét anyagi tőkéjénél. Hiszem, hogy a katolikus egyház hierarchiája nem csak Gyulay Endrékből áll, de nemigen hallunk az egyházi materializmust elvető hangokat az egyház berkeiből. Lehet, hogy senki sem hívja fel püspöktársa figyelmét Jézus szavaira: "Senki sem szolgálhat két úrnak. (...) Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. (Máté, 6.24) Tehát, Krisztus vagy Mammon -- Pálcza vagy pénztárca: tessék választani.

De hogyan is köthetek bele a püspök úr választási tanácsadásukat indokoló, pár szavába?

Nem tenném, ha egyéb nyilatkozata nem tette volna már egyértelművé a jézusi tanítással ellentétes anyagiasságát, vagy ha egyházán belül hasonló nyilvánosság előtt bárki felszólalt volna ez ellen. Ilyenről nem hallottam, viszont emlékszem Gyulay Endre nemrég megjelent publicisztikájára (Népszabadság 2006. január 20.) melynek kilencszáz és egynéhány szavában halvány utalás sincs Jézus tanítására, vagy legalább fő elemére: a megváltó szeretetre. A hit is csak szóösszetételekben fordul elő, leginkább (nyolcszor) a "hitéleti támogatás"-ban... Mondhatnánk persze, hogy írásában a püspök úr nem pasztorális, hanem inkább nagyvállalkozói szerepben jelent meg. Méghozzá szóhasználata szerint mintegy magánvállalkozói szerepben: "iskoláim, óvodáim és kollégiumaim" (...), "ki kellett fizetnem" (...), "egy fillért sem kaptam" (...), "felépítettem " (...), "fejlesztettem". Gazdasági beszámoló, mérleg lett volna az írás? Aligha, hisz’ számadatokat sem tartalmaz. Azt igyekszik újra alátámasztani, hogy a püspök úr egyháza nem kapja meg a “visszavett" iskolák működtetéséhez járó, szükséges összegeket. Holott: "(A háború előtt földek, bérházak stb. fedezték a fenntartási költségek nagy részét)", így zárójelben, és adatok nélkül.

Már sokszor hallottuk: a magyar államnak, miután elvette a katolikus egyház latifundiumait, kötelessége finanszírozni a tevékenységeit. Nem Jézus egyházához, és nem a 21. századba illő érv ez. Már csak ezért sem, mert a földbirtokok nem isteni, hanem királyi adományok voltak. Méghozzá többnyire jutalmak az uralkodó hű szolgálatáért, gyakran a nemzeti-kulturális érdekkel szemben. Lásd labancok vagy külföldi hittérítők, akik megtörték népünk szellemét, felszámolták ősi kultúránk legfontosabb elemeit. Majdhogy nem nyelvünk elvesztéséhez vezettek.

De hagyjuk a régmúltat. A püspök úr szerint a "háború előtt földek, bérházak stb. fedezték a fenntartási költségek nagy részét". Sajnos itt sincsenek számadatok. A "nagy részét" tág fogalom, de ha elfogadjuk, hogy azért igényel az egyház állami támogatást, mert elvesztette a tulajdonaiból származó jövedelmét, akkor tudnunk kéne, hogy például az oktatásra fordított pénzek hány százaléka származott a "régi szép időkben" ezekből a forrásokból, és ezek szerint a teljes fenntartási költség hány százalékát kéne ma az államnak fedeznie? Valószínű, hogy aránylag kis hányadról van szó. A háború előtti évtizedekben ugyanis már egyre gyengébben jövedelmezett a földbirtok, különösen, ha az ott dolgozók megélhetése valamelyest emberi volt. Hacsak a gépesítéssel, amelynek költségét általában kölcsönökből fedezték (s így a birtokok nagy részét jelzálog terhelte), nem tett százakat, ezreket földönfutóvá a földesúr.

Vajon mit fedezett a háború előtt az egyházi vagyonból eredő jövedelem - túl a püspöki paloták és életmód fenntartásán, ha azt egyáltalán fedezte?

A katolikus iskolákban a legtöbb diáknak tandíjat, méghozzá nem csekély tandíjat kellett fizetni. Olyannyira, hogy még a középosztálybeli, "úri" családok sem mindig vállalhatták. Volt ismeretségi körünkben házaspár, amelynek ezért kellett átíratnia lányát az egyházi gimnáziumból a "polgáriba". Igaz: nekik kétszeres tandíjat kellett volna fizetniük, mert "másvallásúak", reformátusok voltak. Egy zsidó barátom mesélte nemrég, hogy szüleire még ennél is magasabb tandíjat róttak ki, de ők ezt elkönyvelték az asszimiláció - a remélt, de meg nem valósult befogadás - áraként.

Az egyházi (akár jövedelmező) bérházakról eddig nem sokat hallottam. De a lakbérekből mi jutott az iskoláknak? Vajon hány bérháza volt az egyháznak, és hogyan kerültek a birtokába? Ezek is fontos kérdések, hiszen a magántulajdon helyreállításával az egyház újra jól jövedelmező ingatlanokat szerezhet. (Az ingatlan-, és általában a vagyonszerzés hagyományos eszköze a hívekbe ültetett hit, mely szerint az egyházra testált értékek fejében mondott imák, misék elősegítik az adományozó előnyösebb túlvilági helyzetét, illetve csökkenthetik a tisztítótűzben töltendő idejüket párszázezer évvel...)

Mivel az egyház tanítása a túlvilágról nemigen változott a háború óta, feltehetjük, hogy rövidesen hasonló ingatlanállományra tehet szert. Ez a folyamat már évekkel ezelőtt újra kezdődött. Hallik, hogy például a katolikus egyházhoz tartozó “öregek otthonába" már most is gyakran csak ingatlana leadásával kerülhet be a rászoruló.

Jó lenne ismerni az egyház újragazdagodásának mai mérlegét, várható ütemét, mert elfogadhatóbbá tehetné a polgárok szemében az egyházak növekvő, fékezhetetlennek tűnő “költségvetési" étvágyát. Ha ugyanis egyetértünk abban, hogy korábbi vagyonuk elvesztése állami támogatásra jogosítja őket, akkor világos, hogy az egyházi (ingatlan) vagyon gyarapodásával ez fokozatosan csökkenthető, és így több maradhat az államkasszában a hátrányos helyzetű tanulók intenzívebb oktatására. Igaz, a vatikáni megállapodás nem tartalmazza (specifikusan) a támogatás fokozatos csökkentését, de utal az időnkénti újratárgyalásra, nyilván tekintettel a körülmények esetleges vagy várható módosulására. Az ilyen szerződések egyébként sincsenek kőbe vésve. A vatikáni megállapodás nyilvánvaló célja az egyházi iskolák állami támogatásának kivonása volt a pártpolitikai érdekek, az egyházak által befolyásolható szavazókért fennálló vetélkedés köréből. Ennek szellemét azonban mind a FIDESZ kormány, mind a katolikus egyház az életbelépése után hamarosan megszegte - azzal, hogy adott, illetve elfogadott a szerződésen kívüli juttatásokat, s ezzel újra teret nyitott az egyház pártpolitikai érdekeltségének és haszonelvűségének.

Remélhetőleg hamarosan vezető szerepbe kerülhet a katolikus egyházban is egyre több olyan ember (remélhetőleg nő is!), aki nem az állami materializmus évtizedeiben szocializálódott, nem azt szolgálta. Hinnünk kell, hogy vannak az egyházon-egyházakon belül olyan, püspökségre képes papok-lelkészek, akik nem Mammon szolgálatáért vállalták hívatásukat és elfogadják a jézusi tanítást. A fentebb idézetteket is.

Ahhoz, hogy valamikor a jövőben számíthassunk az egyházak segítségére a lelki materializmus alternatíváinak a megteremtésében - és széleskörű elfogadtatásában - meg kell szólítanunk ezeket a jézusi tanítást vállaló egyházi személyeket. Valamint ki kell állnunk mellettük a Gyulay Endre féle materialista nézettekkel szemben. És legfőbbképpen el kell vetnünk a Magyar Katolikus Püspöki Kar választásokra kiadott körlevelének Gyulay Endre féle értelmezését. Feltételezhetően éppen a püspöki konferencia tagjai közül a jézusi szellemiséget képviselő személyeknek köszönhetően, a körlevél megfogalmazása lehetővé tesz a Gyulay püspök úréval ellentétes értelmezést is, mint ahogy azt kifejtettem hamarosan megjelenő írásomban (Népszabadság 2006 március). Ilyen alternatív értelmezéseket kéne felvállalniuk a szociális érzelmű közíróknak és politikusoknak, ahelyett, hogy a mammoni anyagiasságában és a jézusi tanítás semmibevevésében monolitikusnak tekintve az egész egyházat, egyszerűen csak elítélik beavatkozását a választási kampányba.

A szerző ny. egyetemi tanár, író.