Hírmorzsákból kénytelen az ember összerakni, mit tennének a pártok, ha mégis hatalomra kerülnek. Vagyunk néhányan, akik szeretnénk tudatosan választani, értelmezni, ellenőrizni, mi történik körülöttünk vagy éppenséggel a hátunk mögött. Ez most nagyon nem tudható.

Utoljára 1998-ban vesződtek a pártok azzal, hogy tájékoztassák a nyilvánosságot, mit akarnak az egészségügyben véghezvinni. Nem az idei választás lesz tehát az első, amikor kevés értékelhető koncepció kerül elő. (Nehéz beletörődni, hogy a pártok meggyőződésévé vált: nem programokkal lehet választást nyerni.) A mostani hallgatásnak azonban más eredetű az oka. Nemcsak az húzódik meg mögötte, hogy a pártokon belüli csoportosulások, szakértői csapatok harcában még nincs meg mindenütt a végső győztes - a helyzet ennél rosszabb. Valójában nem egészségügyi szakértők, nem egészségpolitikusok készítik a következő négy esztendő egészségügyi programját, hanem pénzügyi-gazdasági szakemberek. Ami a felszínen zajlik, látszat csupán. Kirakat. E bizarr jelenségre egy magyarázat kínálkozik: az államháztartás veszélyesen magas hiánya. Ez táplálja a pénzügyi szakértők különös érdeklődését. És ennek köszönhetően kapnak - úgy tűnik - szabad kezet.

A mindenkori Pénzügyminisztérium (és megfelelő felkészültség hiányában farkasvaksággal küzdő gazdasági szakértők) meggyőződése, hogy az egészségügyben mérhetetlen pazarlás folyik, ezért felesleges akár egy petákot is beleölni mindaddig, amíg nincs végre reform - hajtogatják évek óta. Hogy miből állna szerintük a reform? A közkiadások csökkentéséből. És ebből következőleg: a magánkiadások növeléséből. Nagyjából ennyi van a tarsolyukban. Na meg egy kis piacosítás, privatizáció, némi versennyel felturbózva. A baj csak az, hogy nemzetközi tapasztalatok nem indokolják ezeknek az elképzeléseknek a felkarolását.

Ma az EU-ban a közkiadások átlagos szintje a teljes egészségügyi kiadáson belül 80-90 százalék, míg nálunk kb. 70. Ez az arány ebben a kultúrkörben az alsó szintet, a minimumot jelenti, ami alá nem illik menni, hacsak nem felejtjük el korábban vallott értékeinket, mint például a szolidaritás vállalását a szegényekkel, az elesettekkel.

Továbbmenve: több országban vizsgálták, mekkora jelentősége van a szolgáltatók tulajdonosi hátterének, azaz érdemes-e magánosításba fogni annak érdekében, hogy hatékonyabban működjenek az egészségügyi intézmények. Amerikai tapasztalatok azt igazolják, hogy a profitorientált magántulajdonosi háttérrel rendelkező intézmények bevételeiknek csak 60-65 százalékát fordítják szolgáltatások finanszírozására, míg nonprofit társaik átlagosan 20 százalékkal többet, 80-85 százalékot. Erőforrás-korlátos világban élünk, nem mindegy, hány beteget tudunk ugyanannyi közpénzből ellátni. A profitorientált befektető azzal törődik, és ezért egy másodpercig sem ítélhetjük el, hogy befektetése kamatozzon, azaz minél alacsonyabb költségszinttel minél magasabb bevételre tegyen szert. Egy közszolgáltatást végző, nonprofit szervezet számára az elsődleges cél, hogy minél több beteget lássanak el a rendelkezésre álló forrásokból. Ezért hatékonyabbak a nonprofit intézmények. Ennek éppen az ellenkezőjét szokták a profitorientált szervezetek tulajdonosai hangoztatni, mivel a hatékony működést durván öszszekeverik a jövedelmezővel. Nagy különbség.

A pártok szakértői meg vannak győződve arról is, hogy az egészségügyben a várva várt rugalmasságot a kiegészítő biztosítások hozzák meg, plusz bevételi forrásokhoz juttatva a szolgáltatókat. Nemzetközi kutatások ezzel szemben arra utalnak, hogy az egészségügyben nem éri meg tömegesen kiegészítő biztosításokat kötni, mivel a biztosítók a kötvények vásárlóinak nem nyújtanak értékarányos szolgáltatásokat. Ahogy az angol fogalmaz tömören: "Not good value for money." Csak növelnék a bajt a tisztelt politikusok, ha ebbe az irányba terelnék a hazai egészségügyet, mivel a rendelkezésre álló szűkös források még rosszabbul hasznosulnának, mint eddig.

Magyarország bruttó hazai termékének (GDP) 7-8 százalékát fordítja az egészségügyre, ami több százalékponttal alatta marad az EU átlagának. Ennél is többet mond, hogy az egészségügyi közkiadások aránya a teljes kormányzati költségvetésen belül a WHO adatai szerint Magyarországon 10,4 százalék, Szlovéniában és Csehországban 14,7 százalék, Németországban pedig 17,6 százalék. Nem az egészségügyben kell tehát elkezdeni a közkiadások csökkentését, még akkor sem, ha valóban nem biztos, hogy ma minden egyes forint hatékonyan hasznosul. De ez már egy másik történet.