Nem azért, amit ténylegesen elkövetett, hanem azért, amit a nyakába varrtak. Az LB ítélete semmiben sem tér el az 1948 utáni nyugatnémet ítélkezési gyakorlattól. Akkor is sok, jogilag nem büntethető fasisztát felmentettek, és ettől még a német demokráciát semmilyen komoly veszély nem fenyegette, mint ahogy az LB mostani ítélete sem fenyegeti a magyar demokráciát.

A bírósági döntéssel a politikai térfél egyik oldalán ugyanazért elégedettek, amiért a másik oldalon tiltakoznak ellene: az ítéletet mindkét térfélen - tévesen - úgy értelmezik, mintha ezzel a Sztójay-kormányt és a csendőrséget mentenék fel. A csendőrség 1944-es működése természetesen szerintem is erkölcstelen. Akik erkölcsileg (is) felmentik az 1944-es csendőrséget, számomra kívül állnak a demokratikus párbeszéd keretein. Kérdés, hol állnak a tiltakozók.

A tiltakozók szerint "a parlamentben (és általában a közéletben) képviselt irányzatok... összetartoznak, amenynyiben antifasiszták..." (Népszabadság, március 11.). Ezt antifasisztaként kikérem magamnak: csak demokrata antifasisztákkal tartozom össze.

A tiltakozók a fasiszta háborús bűnösök parancsainak végrehajtását eleve bűncselekménynek tekintik, és elvetik, hogy az elkövetés időpontjának jogrendje legyen mérvadó a végrehajtók jogi megítélésében. Igaz, hogy 1944. március 19-e után nem volt - erkölcsi értelemben - legitim magyar állam, s jogállam sem. De nem volt legitim és szuverén magyar állam a fordulat éve után sem, és 1956 után sem. Ezek szerint egy ávós vagy egy III/III-as nyomozó sem hivatkozhatna arra, hogy a fennálló jogszabályok szerint parancsot hajtott végre. Ha a mai magyar demokrácia az 1946-os demokrácia örököse, akkor nemcsak a fasiszta rendszerrel, de a Rákosi- és a Kádár-korszak rendszerével sem lehet jogfolytonos. Ebből azonban nem következik, hogy az egyes ember megítélésében ne kellene ma jogilag méltányosan eljárni: aki nem kínzott, nem gyilkolt, s még csak parancsra sem lőtt, azt nem lehet elítélni csak azon az alapon, hogy erkölcstelen és nem legitim szervezetben és rendszerben tevékenykedett. Jogállamban a jog nem az erkölcsi ítélkezés eszköze. Éppen a pártállamban alkalmazták így, többek között a minap felmentett csendőrrel szemben. Ezért is kellett őt a magyar jogállam bíróságának felmentenie.

A baloldaliak egy része - élükön a marxista-leninista kommunistákkal - alapvetően abból indult ki, hogy nem lehet(ett) "igazi" demokrata, aki kommunistaellenes. Ezen az alapon hiteltelenítették a kommunistaellenes demokratikus erőket, aláaknázták a demokráciát, s végül reakciósnak és ellenforradalmárnak bélyegeztek mindenkit, aki nem értett egyet a pártállami kommunistákkal.

A tiltakozás valójában nem a felakasztott csendőrnyomozóról szól (a justizmord, a joghalál tényét ma már a Ságvárival közösséget vállalók sem vonják kétségbe). Nem is arról, hogy a felmentő ítélettel megtagadták volna a mai magyar demokrácia antifasiszta önértelmezését. A tiltakozás - talán számos aláíró szándéka ellenére - végső soron arról szól, hogy az "igaz" kommunisták demokraták, tehát a fasiszták ellen küzdő kommunisták a mai magyar demokrácia hősei. Holott nem minden antifasiszta demokrata, következésképpen az antifasiszta harc nem minden mártírja a demokrácia hőse.

E hazug politikai logika szerint minden demokrata szövetségesének - és a pártállammal szembeni demokratikus ellenállás hősének - kellene tekinteni azokat a fasisztákat is, akik a pártállam ellen voltak. Holott ők ugyanúgy nem demokrata hősök, ahogy az egykori marxista-leninista kommunista hősök sem azok. A mai magyar baloldal egy magát demokratának valló része az antifasiszta kommunistákat is saját hőseinek tekinti, a mai magyar jobboldal egy magát ugyancsak demokratának valló része a pártállammal szemben álló fasisztákat is saját hőseinek tekinti. Ez a két csoport nagyon hasonlít egymásra. A magyar demokrácia sorsa azon is múlik, hogy ezek a hamis demokraták lesznek-e egymást jól kiegészítő többségben vagy sem.

A demokrata csak alkalmi kényszerszövetségesként harcolhat, ha muszáj, kommunistával a fasizmus és fasisztával a kommunizmus ellen. A kommunista és a fasiszta akkor is a demokrata ellensége marad, ha történetesen közös az ellenségük. Ha erről megfeledkezünk (vagy hagyjuk, hogy a különbséget elkenjék), védtelenné tesszük a demokráciát.

Vészhelyzetben persze (ami ma nincs) a demokrata sem élezi ki az ellentétet. Demokrata és kommunista meghatározott helyzetben egy irányba lőhet. Ennyi.

Kommunisták úgy még soha a történelemben nem gyakorolták a hatalmat, hogy előbb-utóbb ne emeltek volna kezet a demokráciára. A pluralista demokrácia és az, amit a kommunisták "népi demokráciának" neveznek, összeegyeztethetetlen. Akik összeegyeztethetetlen dolgokat próbálnak összeegyeztetni, csalnak. Azt akarják láthatatlanná tenni, amivel meg kellene küzdeni. Többek között, persze, mert ott vannak még a mai Magyarország bal- és jobboldali rasszistái és populistái is - ezekkel is meg kell küzdeni. De az egyik harc nem feledtetheti a másikat. Még egyik sem lefutott.