K. dosszié
Az önéletrajz ötlete tulajdonképpen nem is tőlem, hanem Morcsányi Gézától, a Magvető kiadó igazgatójától származott, így ez az első könyvem, amelyet inkább külső késztetésre, és nem belső indíttatásra írtam - vallja be Kertész Imre új könyvéről, a K. dossziéról. - Benne van az egész életem, így bármit írok is a jövőben, nem kell magyarázgatni.
Kertészék lassan négy éve élnek kisebb megszakításokkal Berlinben, innen ingáznak a budapesti otthon és Kertész Magda chicagói lakása között. Nehéz volna tagadni, hogy elmenekültek a fojtogató magyar politikai atmoszférából - íróként nyugalomra volt szüksége, hogy befejezhesse a Felszámolás című regényét.
- Tudja, amikor Nyugat-Berlinben végigmegyek a Kurfürstendammon, a gyerekkorom jut eszembe, ahogy apámmal a Körúton sétáltam. Az üzletekből csomagokkal kisiető emberek, a kávéházak teraszai, ahol a férfiak újságot olvasnak vagy a nőkkel flörtölnek, az illatok, az élénk hangulat. Budapesten akkoriban polgári létforma uralkodott, ezt élem át újra Berlinben. Itt találtam meg azt a békét, amire vágytam: Budapesten mindig háború volt, még akkor is, amikor látszólag nem. Tudom persze, hogy ez a nyugalom csak látszólagos, de az itteni bajok nem az én gondjaim. A német kultúrához van némi közöm, de a politikához szerencsére nincs.
Idegennek lenni jó, írta már Tábori György is, és ezt Kertész készséggel megerősíti: születésétől fogva egzisztenciális idegen, és ehhez a hagyományhoz egész életében hű maradt. - Van ennek jó oldala is, például segített megőrizni a szellemi függetlenségemet egy ideologikus társadalomban - utal a Kádár-rendszerre. - De a rendszerváltás a legjobbkor érkezett, mert már kezdtem belefáradni, hogy a regényeimnek semmilyen hatása nincs, a gondolataim egyszerűen nem hullottak termékeny talajra. Megrázó élmény volt, amikor a Sorstalanság 1996-ban németül megjelent, és hirtelen úgy éreztem, történt valami, hatása van mindannak, amit írtam. Egy olvasóm úgy fogalmazott: neki mintha egy ablak nyílt volna ki...
A szellemi függetlenségéért ettől függetlenül a mai napig meg kell küzdenie. A Nobel-díj egy, a korábbitól gyökeresen eltérő írói életformát hozott, rengeteg kötelezettséggel. "Két-három hétnél több időt nemigen töltöttünk egy helyen az utóbbi időben - mondja a felesége. - Lassan már a koffert sem érdemes elrakni" - viccelődik Kertész. A meghívások nemcsak sok időt emésztenek fel, hanem befolyásolhatják az ember gondolkodásmódját is. - Nem akarok a holokauszt hivatalos írójává válni, megvan a saját nézőpontom, és ezt igyekszem megőrizni. Higgye el, az egyik legnagyobb feladat, hogy valahogy megvédjem, magaménak követeljem az időmet - teszi hozzá. Többet kellene például olvasnia, vallja be, de inkább csak pimaszul, bele-beleolvasgat könyvekbe. - Tudja, régebben úgy gondoltam, hogy öregkoromban majd mindenre lesz időm, szemlélődöm, olvasgatok, de ehelyett napi 16 órát dolgozom. Ebből három-négyet éjjel, akkor úgyse tudok aludni. Van még egy-két regénytémám. Szigorú munkarend nincs, de ha kell, napközben kikapcsolom a telefont. Apropó, tudja, hogy Thomas Mann hogyan értesült a Nobel-díjról? Hívta a stockholmi akadémia, de a felesége vette fel a telefont. Beszélhetnénk Mann úrral, tudakolták, mert szeretnénk értesíteni, hogy ő kapja az irodalmi Nobel-díjat. Nem lehet, felelte a felesége. Miért? Dolgozik - anekdotázik mosolyogva.
A K. dosszié is tele van efféle, régi korokat megidéző történetekkel: Kertész nagyszüleiről, a világra fittyet hányó, életszerető édesanyjáról, fájdalmasan rokonszenves, örök vesztes édesapjáról, gyerekkori szolgálólányokról, az Ilonkákról, akik előszeretettel cipelték a Ligetbe, etették sertéshússal vagy vitték templomba a zsidó kisfiút. A buchenwaldi rejtélyes túlélésről (ahol a neve már a halottak listáján volt), a Rákosi- és a Kádár-rendszerről, írói "titkos életéről", első feleségéről, aki a háború előtti világra emlékeztető, hosszú, vörös körmökkel, teherautó-sofőrként kereste meg a kenyerüket. "A regényeim kötött formájúak, amelyek nem engedik, hogy az ember anekdotákba bonyolódjon, még ha a szíve szakad is meg emiatt" - magyarázza Kertész. A K. dosszié viszont rendhagyó műfaj: alapanyagként barátjával, Hafner Zoltán irodalmi szerkesztővel másfél éven át zajló beszélgetései szolgáltak, az innen "átmentett" kérdés-felelet forma a platóni dialógusokat idézi. - A kéziratot látva kicsit én is meglepődtem, micsoda történelmi időket éltem meg - mondja a feketekávét kevergetve. - Az eddigi regényeimben mindig csak egy-egy korszak jelent meg, most mindjárt itt nyüzsög az összes, egyszerre, a harmincas évektől Auschwitzon és a sztálinizmuson át a kádárizmusig!
Amikor a sztárlétről kérdezem, kópésan mosolyog. A Nobel-díj után sokan megismerik az utcán, a németek többnyire csak egy pillantással jelzik: tudják, kicsoda. Otthon ismeretlenek is gratuláltak, de akadt egy öregasszony is, aki már messziről kiabálta felé: a szlovákoknál bezzeg már 1941-ben megkezdődött a zsidók deportálása. "De szépen behoztuk őket!" - tromfolt Kertész kapásból. Helyben vagyunk, a zsidó identitás kérdése a K. dossziéban is terítékre kerül. - Azt hiszem, elsősorban ember vagyok, aztán zsidó, magyar, és még mi is, talán író? Ezért aztán nagy marhaságnak tartom az otthoni vitát arról, hogy legyen-e a zsidóság nemzeti kisebbség. Nem más ez, mint dacos gyerekek izgága kiabálása. Gyerekkoromban, a Dohány utca környékén valóban jiddisül beszéltek, élt ott egy sajátos társadalom, kultúra. Ennek ma már nyoma sincs. A mai magyar zsidók magyarul beszélnek, magyar kultúrán nevelkedtek, így a felvetésnek semmi értelme.
Mintha tudatosan vállalná a "kellemetlen idegen" szerepét, de nemcsak otthon, Berlinben sem tesz lakatot a szájára. Néhány éve Schröder kancellár felkérésére Kertész mondta az ünnepi beszédet a német egység napján, ám az iraki háború kapcsán jól odamondogatott az Amerika-ellenesség és a pacifizmus híveinek (vagyis magának Schrödernek). A német sajtó egy része hevesen bírálta, de Kertészt mindez nem zavarta: "A tényekről vitáztunk, nem volt emögött semmilyen hátsó gondolat. A kancellár még ezek után is gyönyörűen beszélt rólam - nem tudja megállni, hogy ne vonjon párhuzamot. - Jó volna, ha otthon is eljutnánk erre a civilizációs szintre, hogy előítéletek és tabuk nélkül lehessen vitatkozni. Amíg a különbségek ilyen áthidalhatatlanok, addig értelmetlen az ország sorsát szolgáló politikáról beszélni. Amíg az egész múltunk, Trianontól a Kádár-rendszerig nincs kibeszélve, addig felesleges abban bízni, hogy létrejöhet egy normális konzervatív párt Magyarországon, amelynek amúgy én is őszinte támogatója lennék."
