Egy jó lemezzel turnézni még az Álmoskönyv szerint is tiszta szerencse. S ha ezt még a nevével önmagát cáfoló Depeche Mode (Gyorsan változó divat) teszi, akkor a siker szinte azonnal borítékolható. És tényleg: a koncertturné első budapesti megállója hibátlan kezdők és haladók felől egyaránt.

Pedig az előzenekar kiválasztásában nem mondhatni szerencsésnek a DM-es fiúkat. Az eddigi négy budapesti koncerten arra is akadt példa, hogy a közönség egy emberként fordított hátat a bemelegítésre kárhoztatott bandának, pedig csak az egyik volt magyar. A mostani, New York-ból származó Bravery a maga zúzós, döngölős zenéjével is épp annyit ér el, hogy ne utálják nagyon a DM-es fanatikusok. A Question of Time első taktusai után viszont már nincs ember, aki emlékezne a tengerentúliakra.

Dave Gahan, a frontember gyorsan belakja a színpadot: forog, térdepel vagy csak néhány centire lebeg a deszkák felett. Túl vagyunk a Playing the Angel két kezdő számán, s azt is látjuk, hogy a díszlettervező halálosan belezúgott Fritz Lang Metropolisába. Egy, a sci-fi hőskorát idéző robotfej és néhány csészealjszerű készség dobja fel ugyanis a színpadképet, már annak, aki ellát odáig. A dalokat a robotunk négy kategóriába osztja (sex, love, angel, pain), és időnként velős kommentárokkal vezeti be őket: a Behind the Wheel előtt például a Give me the keys, I'll drive (Add a kulcsot, én vezetek) többértelmű szlogenje fut végig. Mint ahogy rajtunk is a hideg izgalom.

A koncert csak egy ponton ül le, amikor a fekete, kakastaréjos angyalnak öltözött Martin L. Gore adja elő az új album két balladáját, illetve amikor Gahan debütál saját szerzeményű nótájával, az I Want It All-lal. A dalok a lemezen nem rosszak, csak itt és most valahogy nem élnek igazán. Nem baj, legalább ki lehet osonni sörért. Az I Feel You után azonban már csak úgy röpködhetnének a szuperlatívuszok: egyik megasláger jön a másik után, a hangzás hibátlan, az élvezet tömény. És hogy a szintimúlt se hiányozzon senkinek - a jelent ugyanis már erőteljesen meghatározza Martin gitárjátéka -, a ráadásban az egyik legérzelmesebb dalt, a Shake the Disease-t, illetve a Just Can't Get Enough-ot, illetve az Everything Countsot is lenyomják. Ha mindez még fokozható, akkor a ráadás ráadásában a Never Let Me Down Again abban is felnyomja az adrenalint, aki eddig bóbiskolt volna.

S bár a koncert előtt számtalanszor elhangzott, hogy semmilyen kép- vagy hangrögzítőt nem lehet bevinni, a szervezők szigorúságára egy mellettem álló, BKV-ellenőrre hajazó pocakos úr cáfol rá: szemüvegére rögzített apró mikrofonnal gyűjti be a dalokat. És meg kell adni, neki van igaza: sokan vagyunk, akik a koncert végén szinte azonnal végighallgatnánk újra a műsort. De neki legalább nem kell várnia júniusig.

Dave Gahan, a frontember