(Az időjárás) A választás végső időpontjának januári kijelölésénél többen is jelezték, ha az év első hónapjaiban egy vagy több tartós vagy nagy hatású esemény eltereli a figyelmet, a rendelkezésre álló idő akár még rövid is lehet a választás optimális dinamikájú mozgásba hozatalához. Ilyen eseményekből mindig széles választék áll rendelkezésre, egy új iraki háború, a természeti katasztrófák majdhogynem folytonos sora, sztrájkok vagy polgárháborúk hozzánk közelebb álló, európai változatainak fellépése. A várakozás helyesnek bizonyult, de mint annyiszor, a konkrét megvalósulás nem az előre favorizált jelenségek közül került ki: a választásra való összpontosítás legnagyobb elterelő mozzanatának az időjárás bizonyult.

Kezdetektől fogva jól kivehető volt azoknak a kórusa, akik pozitívnak ítélték meg azt a lehetőséget, ha esetleg a kampány nem jönne lendületbe. Az idő előrehaladtával ez a magatartás már csak amiatt is elhalványodott, mert a kampány óhatatlanul beindult. Mégsem lehet némi megdöbbenés nélkül gondolni arra a szinte derűs egyértelműségre, amelynek jegyében sokan eleve kiegyeztek volna egy alibikampánnyal.

(A tenger politikai csendje) A választási harc egyenes, nem egy esetben egyenesen észrevétlen folytatása a négy év történetének. Spontán politikai kommunikációnak alig lehetett valaki tanúja a vizsgált hetekben. Nekem, a kivétel erősíti a szabályt, egy rövidebb autóút során sikerült összeszólalkoznom egy barátommal arról, jobban élünk-e, mint négy évvel ezelőtt vagy sem. A politikai absztinencia mögött két magatartás és motiváció rajzolódott ki: az egyik a közvetlen frusztráció és a további frusztrációtól való félelem, a másik egy klasszikus politikai félelem a politikai csevegés nem várt következményeitől.

(A vizuális kép) Egy műsorvezető úgy búcsúzott egy beszélgetés után: "Jöjjenek el máskor is, ha magukat delegálja pártjuk." Innen tudtam meg, hogy megindult a kampány. Talán ez az első választás, ahol az addig favorizált televíziós klipek alig játszanak szerepet. Valamivel jobban érzékelhetőek az utcai plakátok. A politikai képregénysorozat tűnik az uralkodó zsánernek, úgy is mint új összműalkotás. Nem lehet nem szólni a dinamizálás új eszközéről, az autóbuszok és trolik oldalán vidáman suhanó képviselőarcokról sem. A politikai nehézipar, a kommunikációs technológia mindenhatósága abból is jól kiolvasható, hogy a vizuális regény sokszor nemhogy nem folytatódik tovább, de még addigi fejezetei is eltűnhetnek a szemünk elől. Erőltetett dolog lenne éppen ezt az alkalmat kiválasztani arra, hogy a helyzet anomáliáin sajnálkozzunk. Mindenesetre nem válik dicsőségére sem a köztársaságnak, sem a demokráciának, hogy egy, a nyilvánosság előtt tökéletesen ismeretlen (és természetesen semmilyen felelősséggel senkinek az irányában nem rendelkező) marketingcég ötletei uralkodnak el a pártok saját híveikkel és választóikkal folytatott kommunikációján.

(Médiumok - mediátorok) A mediátorok a csendes-óceániai dzsungelben rekedt kamikazepilóták harcmodorában harcolják tovább a négyéves harcot: javítanak, kiemelnek, korrigálnak, kételkednek, feddenek, jutalmaznak, felkiáltanak, helyreigazítanak, figyelemfelhívnak, emlékeztetnek és intenek. A moderáció mozgósító ereje sem lebecsülendő, egy-egy műsor alatt tíz-húsz százalékos elmozdulásokat is elérnek a velük kommunikáló közönség véleményének alakulásában. A legtöbb kommunikációs helyzetre a demokrácia másfél évtizede alatt már kialakult rítusok szertartása jellemző: a riportalanyok, a moderátor és a téma Bermuda-háromszögének ismeretében előre borítékolható a legtöbb beszélgetés lefolyása. A legmaradandóbb nyomokat az egyik közlekedési vállalat vezérigazgatójával az egyik közszolgálati csatornán folytatott beszélgetés hagyta bennem. A tapasztalt főnök elegánsan hárította el a lelkendező riporter szövegéből felé áradó csodálathullámokat, a beszélgetés végére pedig már az is ünneplésbe kezdhetett, aki amúgy Dél-Budáról Zuglóba igyekezve este nyolc után rendre másfél-két órát is eltölt a fővárosi tömegközlekedés pályáin.

(A nagy téma) Néhány nagy téma kiszámított monotóniával ismétlődött az elmúlt hetekben (jobban élünk-e, mint négy évvel ezelőtt,
a republikanizmus, a korrupciós ügyek, az átte-kinthetetlennek tűnő szociális juttatások és elvonások "volumen-éves szint" bikkfanyelve). Szorosabban nézve azonban csak egy igazán új téma merült fel ezekben a hetekben, s ez az Echo-televízióban nagy energiával hirdetett interjúsorozat volt a Fenyő-gyilkosság feltételezett hátteréről. A látszat ellenére azonban ennek se volt sok érintkezése magával a választási küzdelemmel. Nagyon is logikus folyománya a ritualizált és információszegény politikai dialógusoknak, hogy hatalmas sorozatban futottak be azok a vélemények, amelyek szerint az ilyen politikai beszélgetéseknek semmi értelmük.

(Az alapmodell hipotézise) A kampány eddigi szakaszának hiátus nélküli ráépülése az elmúlt négy évre arra is utalhat, hogy talán mégis létezik egy olyan új, valóságközeli modell, ami kifejez valamit a jelen és a közelmúlt lényegéből. A politikai élet kettős virtualizálódásának hipotézise ez. A 2002-re visszautaló alaptény e hipotézis szempontjából az, hogy Orbán Viktor nem vonja vissza a 2002-es választási harcot. Ezzel sorsszerű döntést hoz - olyant, amelynek horderejéről valószínűleg maga sem tudott, és ami különben is csak az akkorra már szinte befagyottan monolit magyar pártrendszerben volt lehetséges (amelyben egy nagy bukás után fel sem merülhetett, sőt, árulásszámba is ment volna a vezető távozásának követelése). A virtualitás úgy keveredik bele ebbe a képbe, hogy miközben Orbán nem vonja vissza a 2002-es választási harcban megnyilvánított identitását, a nyilvánosság előtt kialakít egy attól eltérő, szolgáló és szolgáltató politikai attitűdöt. Ez a virtualitás születésének pillanata. A "mélyben" a vissza nem vont 2002, a "felszínen" a konzervatív-liberális, plusz szociáldemokratikusan nemzeti ideológia a politikai tér egyik felét végérvényesen rátolja a virtuális politizálás vágányára. 2002 viszsza nem vonásával tehát éppen Orbán az, aki hiteltelenségre ítéli magát. Mindezzel rátette a magyar politika sínpárját erre a konkrét virtualitásra. Az MSZP, legalábbis elviekben és a lehetőségek szerint megpróbálkozhatott volna azzal, hogy kirántsa a magyar politikát erről a kényszerpályáról. Az MSZP azonban nem próbált meg a Fidesz ellenére, sőt annak fején még át is nyúlva
a valóságra politikát építeni. Teoretikusan egészen csábító ponton vagyunk: innen nézve ugyanis majdhogynem logikus a szocialista párt útja Kovácstól Medgyessyig, Medgyessytől Gyurcsányig és még tovább, Kókáig. Ez az út ugyanis
az élménypolitika, azaz a virtuálissá válás fona-
lán már majdhogynem teljesen logikus és egyenes vonalú. Az MSZP tovább emelte a virtualitás tétjét, megkontrázta, sőt, meg is hatványozta azt.
A mai MSZP virtualitása három átfogó üzenetben ölt testet: 1. válság van (aminek érdemileg a Fidesz az oka); 2. az MSZP a modernizáció pártja (szemben az örök tegnapi Fidesszel); 3. az ország-
ban végérvényesen minden rendben van ("Lendületben az ország!"). Emlékeztetünk arra, hogy
a virtualitás hipotézisének kifejtésekor nem a három nagy virtuális tézis igazságtartalma (különösen nem lehetséges "együttes" igazsága) foglalkoztat minket (ezek természetesen lehetnek igazak). Szemünkben az a fontos, hogy a mai MSZP e három legfontosabb üzenete is lehetsé-ges módon a hatványozott virtuális politika szimptómája.

(Mit szeressünk?) Az év fordulóján Hankiss Elemér megírta a Nem szeretem Magyarországot című vitairatát. Mivel az írás nemcsak kitűnő volt, de szerzője meg is tisztelt azzal, hogy a véleményemre kíváncsi volt, sok időt töltöttem azzal, hogy megragadjam azt a sajátos magyar faktort, ami arról gondoskodik, hogy minden, ami a világon történik, Magyarországon egy fokkal érzékelhetően rosszabb, negatívabb, közönségesebb, fájdalmasabb, károsabb és visszafordíthatatlanabb legyen. E magyar tényező igazi okát még nem tudtam azonosítani. Nem lehet azonban teljesen kizárni, hogy a kétszeresen virtualizált politikai térnek is lehet valamilyen köze ahhoz, miért nem szeretik sokan Magyarországot.

A szerző filozófus