Ki kit járat le?
Most a Ságvári-emléktábla előtt rendezett happeningjükkel azt igazolták, hogy az úgynevezett nemzeti radikalizmus és a náci megszállókkal való hazaáruló kollaborálás egy tőről fakad. A cselekmény - az emléktábla letakarása - egyébként megítélésem szerint kimeríti a garázdaság szabálysértését ("Aki olyan kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, elzárással vagy százötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható."). Ha a rendőrség nem volna olyan gyáva, mint amilyen agresszív más esetekben, akkor kezdeményezné is az eljárást.
A Jobbik méltó párja a Magyarországi Munkáspárt 2006, valamint a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége. Nem azért, mert megkoszorúzták az emléktáblát, hanem mert elfogadták szónokuknak Hollós Ervint, a Belügyminisztérium vizsgálati osztályának egykori vezetőjét, a forradalom leverését követő megtorlás kulcsfiguráját, aki a Gyorskocsi utcai épületben (volt Gestapo) ezrek elítéltetését, százak kivégzését készítette elő, aki a "belső reakció" elhárításával foglalkozó csoportfőnökség vezetőjeként minden ügynök beszervezésének mozgatója, a besúgóhálózat legfőbb ura volt. Hozzá képest minden most lelepleződő besúgó valóban csak áldozat, ha nem is ártatlan áldozat. Amikor elbocsátották a légiótól, könyvek sorozatában gyalázta a forradalmat s a mai Magyarország szövetségeseit (Hidegháború Magyarország ellen, 1956). Közvetlenül a háború után kommunista ifjúsági vezetőként ő szervezte meg az úgynevezett kriptokommunisták beszivárgását más pártok ifjúsági szervezeteibe azzal a céllal, hogy bomlasszák fel, verjék szét a szociáldemokrata, a parasztpárti vagy a kisgazda fiatalok szervezeteit. Részvétele a koszorúzáson hatalmas érv a jobboldal számára, hogy a Horthy-rendszerrel, a német megszállókkal szembeforduló kommunista mozgalom egylényegű azzal a kommunista rendszerrel, amely a rendszerváltásig a totális hatalmat gyakorolta Magyarországon. Lehet, hogy Hollós Ervin Ságvári harcostársa volt a mozgalomban, de ez korántsem zárja ki, hogy Ságvári - ha elkerüli a csendőrgolyót -, azok között az egykori kommunisták között lett volna, akiket éppen Hollós tartóztatott le 1957-ben. De persze azt sem lehet kizárni, hogy Ságvári futotta volna be Hollós pályáját, vagy pedig 1953-ban Péter Gábor helyett ő lett volna a tervezett cionista per kiszemelt fővádlottja.
A Kristóf László csendőr főtörzsőrmester posztumusz felmentésével végződő perben mind a Legfelsőbb Bíróság bírója, mind pedig nyomában a sajtó hangsúlyozta, hogy a cselekményeket az elkövetésükkor hatályos jogszabályok alapján kell megítélni (kivéve, ha egy cselekmény megítélése a későbbi jogszabály szerint kevésbé súlyos, mint elkövetésekor volt). Csakhogy a fegyverhasználat az adott esetben nemcsak az akkori, de a ma hatályos jogszabályok szerint is jogszerű volt. Magyarán: Ságvári Endrét hasonló helyzetben a rendőr ma is lelőné, és ezért semmiképpen sem büntetnék meg. A törvények a rendszerváltás óta több ízben - nagyon helyesen - szűkítették a rendőr fegyverhasználati jogát, a menekülő bűnözőre például akkor sem szabad rálőni, ha a felszólításra nem áll meg, kivéve, ha embert ölt. De azt, hogy azzal szemben, aki fegyverrel támad az intézkedő rendőrre, a fegyverhasználat jogszerű, a legelszántabb jogvédő sem kifogásolhatja. Ebben az összefüggésben, az intézkedő csendőr szemszögéből nincs jelentősége, hogy világtörténelmi értelemben Ságvárinak volt igaza. Ráadásul - mint a sajtóban ismertetett tényállásból kiderül - Ságvárit nem Kristóf László lőtte le, ellenkezőleg, Ságvári lőtt a csendőrre. A halálos ítélet tehát minden jogi alapot nélkülözött, kiszabása és végrehajtása justizmord volt, magyarul: jogi eszközökkel végrehajtott emberölés. Ebben az esetben tehát nem Kristóf László, hanem a halálos ítéletét kiszabó bírók követtek el gyilkosságot. Érdekes, hogy a nevüket egyetlen lap sem írta le. Pedig a vétkük sokszorta súlyosabb, mint a besúgóké. És ha az Alkotmánybíróság nem minősíti alkotmányellenesnek a szándékos emberölés és a halált okozó súlyos testi sértés (azaz a gyanúsított agyonverése) elévülési határidejének utólagos meghosszabbítását, akkor esetleg a csendőr bíráinak kellett volna bíróság elé állniuk.
A felmentő ítélet ellenzői egyebek közt arra hivatkoznak, hogy Kristóf és társai gyanúsítottakat kínoztak.
Ez valószínűleg igaz. Csakhogy az 1944-ben elkövetett kényszervallatás 1959-re bizonyosan elévült. Kivéve persze, ha a kényszervallatást háborús vagy emberiesség elleni bűncselekménynek tekintjük (amire az e bűncselekmények elévülhetetlenségét kimondó New York-i egyezmény semmiféle támpontot nem ad). Ha viszont mégis így van, akkor teljesen fölösleges volt a Zétényi-Takács-féle törvény alkotmánybírósági kontrollja. Akkor emberiesség elleni bűncselekmények elkövetőiként a csendőrökkel együtt bíróság elé lehetne állítani az ÁVH-sokat, a karhatalmistákat, de még az új magyar demokrácia némely rendőrét is.
A forradalmat követő megtorlás során - Szakolczai Attila kutatásai szerint - harminchat volt csendőrt végeztek ki. Volt köztük több háborús bűnös is, az újvidéki tömeggyilkosság, a nagyváradi gettóban elkövetett kínzások tettesei. Valójában azonban nem - vagy nem csak - ezért ítélték el őket. Ezt bizonyítja, hogy például Ökrös Vince csendőrnyomozót, aki a több mint 600 áldozatot követelő zsablyai razziát vezette, csak tanúként hallgatták meg az újvidéki események felelőseinek népbírósági perében, majd szabadon engedték. A csendőrpereknek az volt a célja, hogy jelképezzék a kapcsolatot a fasiszta háborús bűncselekmények és az "ellenforradalmi" cselekmények között, és egyúttal ellensúlyozzák a kínos szociológiai tényt, hogy a forradalom résztvevőinek túlnyomó többsége nem osztályellenség, hanem munkás, paraszt, sorkatona volt. Ezt a valóságos elemeket tartalmazó, de célzata szerint koncepciós persorozatot ugyancsak Hollós Ervin szervezte.
Nemcsak - és nem is elsősorban - az egykori ügynökök egyre inkább rutinszerű lelepleződése löki elénk újra meg újra a feldolgozatlan, tisztázatlan múltat. Ha híve lennék holmi összeesküvés-elméleteknek, azt hinném, fideszes ügynökök csempészték - három héttel a választások előtt - a március 15-i kitüntetettek névsorába a Kádár-rendszer jelképes figuráit. Annak az állításnak a bizonyítására, hogy a szocialisták, hiába vallják magukat blairi szabású labouristáknak, hiába sikerült háttérbe szorítaniuk a Kádár-rendszer első vonalbeli politikusait, máig sem tudtak elszakadni az állampárt politikai stílusától. Persze szó sincs fideszes ügynökökről. Arról van szó, hogy a kitüntetésre felterjesztettekben a derék, csavaros eszű veterán kollégát látják, és nem érzékelik, mint jelent Marjai József és Fekete János neve azoknak, akik még emlékeznek rá, hogyan vitte csődbe az országot - a fentiek aktív közreműködésével - a kádári politika. Ahogy az öreg antifasiszták sem érzékelik, mit jelent Hollós Ervin neve azoknak, akiket az emberei a Gyorskocsi utcában kihallgattak vagy megpróbáltak beszervezni.
A szerző közíró
