Azt gondoltuk, hogy a versenypiac is hasonlít Tibi bácsira: nemcsak azt intézi el, hogy a nagy hal megegye a kisebbet (ez nagyjából jó étvággyal meg is történt, s keveseknek akadt torkán a falat), hanem hogy aki jó minőséget gyárt és olcsóbban (költséghatékonyabban), mint a többiek, az boldogul, a többi pedig megbukik, bezár, vagy profilváltásra kényszerül.

A győri Graboplast példája azt mutatja, hogy a versenypiac azért nem Tibi bácsi.

Ez az évszázados győri társaság többek között a speciális sportpadlók gyártására bízta jövőjét. Piaci prognózisai azt mutatták: miután ezt a terméket kiváló minőségben, nagy mennyiségben, viszonylag olcsón tudja gyártani, befutó lesz vele a világpiacon.

Márpedig sportpadlót gyártani bonyolult dolog. Nem mindegy ugyanis, hogyan pattan föl róla a labda, mennyire tapad hozzá a sportoló cipője, csúszik vagy nem csúszik, miként kopik, meddig bírja a terhelést, kellően rugalmas-e, sima marad-e leragasztása után, s van-e esetleg valamilyen szaga.

A Graboplastnak sikerült olyan sportpadlót gyártania, amely objektív paraméterei szerint is megfelel a legfinnyásabb követelményeknek. A Graboplast sportpadlója ennek eredményeképpen tulajdonképpen igen sikeres.

Azért csak tulajdonképpen, mert mindig ott vannak ugyan sportpadlóik az olimpiák, a nagy világversenyek edzőtermeiben, ám a versenycsarnokokba nem tudnak bekerülni. Ezt egyelőre nem tudta elintézni nekik a versenyképesség Tibi bácsija. Mégpedig azért nem, mert annak eldöntésében, hogy melyik sportág milyen padlót választ, már nem csak a minőség játszik szerepet. Itt már nem a piac nyers törvényei érvényesülnek, hanem azok a tényezők, amelyek egykori naiv álmaink szerint nem játszhatnának döntő szerepet a piacgazdaságban. Nevezetesen: a kapcsolatok, a lobbierő, esetenként ennek kétes formái is.

Az adott sportágak szakosztályai többnyire meghatározzák a versenyek tárgyi feltételeit: milyen sportszerekkel játszanak, milyen paraméterű stadionban? Nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen ki lehetne kompetensebb e döntések meghozatalában, mint azok, akiknek a csapatai koptatják a sportpadlókat. Még sincs garancia arra, hogy a sportszerűség szabályai érvényesüljenek a kiválasztásban. Minden szentnek és szakosztálynak maga felé hajlik a keze, s az öldöklően kemény versenyben annak a gyárnak van nagyobb esélye, amelyik - nyilvánvalóan megfelelő minőség esetén - valami módon jobban tud lobbizni a termékeiért.

A verseny tehát nem feltétlenül a pályán dől el, hanem üzleti vacsorákon, egyezkedéseken.

Régóta tudható persze, hogy a versenysportot az üzlet szabályai irányítják. Hogy melyik sportág kerül be például az olimpiák programjába, azt az is befolyásolja, hogy melyikre kíváncsiak a tévénézők százmilliói, hiszen az hozza a reklámbevételt. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, ha a sportolás feltételeinek megteremtésében is dominál a pénz.

A Graboplast példája azt a jelképes kérdést veti fel: mindenáron be kell-e kerülni az edzőtermekből a főpástokra? Nyilvánvalóan ez a cél, ha nem is mindenáron. Jó volna hinni abban, hogy ehhez nemcsak a versenypiac viszonylag új, kelet-európai szereplőinek kell változniuk, hanem a versenypiac szereplőinek is sportszerűbbnek kell lenniük.