Több mint háromezren vonultak ki a budapesti Hősök terére szombaton, hogy az iraki háború kitörésének harmadik évfordulóján, fáklyával a kézben gigantikus békejelbe álljanak, de senki sem gondolhatta komolyan, hogy ettől a háborúnak vége lesz. A főszervezők, a Humanista Mozgalom különböző szervezetei a választások bojkottjára szólítottak fel, mert szerintük nincs olyan politikai erő Magyarországon, amelytől a megoldást várhatnák. És minden eddiginél határozottabban nyilvánították ki, hogy nem csak magát a háborút ellenzik, hanem másfajta világot akarnak, és benne másfajta viszonyt ember és ember között.

A Békejelet több civil csoport szervezte, a választási bojkottban azonban nem volt egyetértés, péládul a Védegylet részt vett ugyan rendezvényen, de nem értett egyett a belpolitikai üzenettel. Ráadásul a résztvevők, legalábbis a Békejelnek azon a fertályán, ahol én álltam, legkevésbé erre a politikai üzenetre voltak fogékonyak. Amikor a szervezők ismertették politikai álláspontjukat, sokan nem figyeltek oda. Az emberek beszélgettek. Megjegyzem, nem is csoda. Nehezen tudnám visszaidézni az elhangzottakat, csak a benyomásomra emlékszem, hogy illuzórikus volt az egész: változtassuk meg a világot, legyünk aktívak stb. Nem a céllal volt a bajom, hanem azzal, hogy senki nem ismeri az oda vezető utat és ez szombaton este a Hősök terén sem derült ki.

Ellenben volt egy katartikus pillanat, ami láthatóan mindenkit elért. Aki ott volt, az érteni fogja, amit írok, aki pedig nem, annak megpróbálom körülírni valahogy. Pontosabban meghatározni nem tudom, mert ebben a kultúrában, ahol most élünk, a közbeszédnek egyáltalán nem tárgya az a jelenség, amit ott átéltünk.

A fáklyák meggyújtása után, amikor a több mint háromezer ember fegyelmezetten körbeállt a téren, a ceremónia mesterei előbb elmagyarázták, hogy vannak dolgok, amelyeket nem könnyű elmondani, éppen erre szolgálnak a ceremóniák, amelyekkel ki tudjuk ezeket fejezni. Aztán arról beszéltek, hogy létezik másfajta viszony ember és ember között, mint amilyen viszonyban ma az ember él a társaival és a többi lénnyel a Földön. Majd semmi egyéb nem történt, mint hosszú percekig zenét hallgattunk. És ekkor nagyon világosan érezni lehetett azt, hogy van valami, amiben osztozunk. Ami összeköt bennünket. És ez a valami lényünk legbelsőbb sajátja, amit csak akkor élhetünk át, akkor érhet bennünket a hazatérésnek ez a semmivel sem összecserélhető érzése, amikor tudatosítjuk magunkban, hogy a másik ember és én nem vagyunk idegenek. És ha erről nem veszünk tudomást, akkor saját lényünk lényegéről mondunk le. Belátni viszont csak a hétköznapi énünkből kilépve, katartikus élmény hatása alatt, megváltozott tudatállapotban lehet.

Aki felrobbantja magát a metróban bármilyen okból, az ennek az információnak nincs a birtokában, ahogy az sem, aki helyeselni tud egy olyan világot, ahol csak a győzteseknek élhető az élete.

Elhangzott még egy fontos mondat a Hősök terén: kell hogy legyen más megoldás, mint a háború. Akárki, akármilyen igazolást hoz fel a háborúra, valamit nem vesz tudomásul. Még ha bűnös is az a diktátor, akinek az országára lecsapunk, ez mégsem hoz megoldást. Mert ahogy az a diktátor nem érti, miről szól a létezés maga, úgy mi sem értjük, ha egy olyan háborút viselünk, mint az iraki.

A ceremónia megtette hatását. Kisebb körök alakultak ki, az emberek fáklyával a kézben körbesétáltak, idegenek elegyedtek szóba egymással, aztán amikor vége lett, egy újabb hatalmas kör formálódott a téren, belül pedig dobosok és tűzzsonglőrök játszottak. Meghitt volt az egész. Természetesebb, mint bármilyen kollektív program, amire ma Budapesten el lehet menni. Azok számára legalábbis biztosan, akiket már sem a politikai gyűlések, sem a fogyasztás, sem a karrier, sem az "én házam, én váram" receptje nem tesz boldoggá.