Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy a demokrácia - a magyar demokrácia vagy általában a demokrácia - válságban van, hanem azt, hogy a demokrácia - krízis, és addig van demokrácia, amíg krízis is van hozzá. A demokrácia - permanens krízis. Magyarul: a népuralom folytonos választás. Pontosabban: szétválasztás. Jónak és rossznak, igaznak és hamisnak, nekünk tetszőnek és nem tetszőnek szétválasztása, megkülönböztetése, kiválogatása, egyben tehát megítélése is. Ez felkerül, az lekerül, ez kikerül, az bekerül, ezt megesszük, amazt kiköpjük - jól megalapozott vagy hevenyészett ítéletünk szerint. A krízisdemokrácia szó szerinti fordításban annyi, mint választási demokrácia.

A krízis a régi görögben csakugyan ezt jelentette: megkülönböztetés, különbségtevés, szétválasztás, kiválasztás, illetve - jelentéskiterjesztéssel - vita, nézeteltérés, verseny, bírói döntéshozatal, ítélkezés. A "krízis" szó általánosan elterjedt jelentése - a válság - is szétválást és szétválasztást jelent. Ebben az értelemben nevezi krízisnek a Biblia az Utolsó Ítéletet, mely úgy egyesíti az égi és földi világot, hogy szétválasztja az igazakat és a bűnösöket, azt, ami ezen a világon halandó és ami romolhatatlan, s minden oda kerül, ahová való.

A betegség krízise - fordulópont a betegségben, amikor az válik el, hogy a betegség győzi-e le a beteget vagy a beteg a betegséget. Például a "beteg országot" vizionáló politikai nagybeteg - a pártjával eggyé vált pártvezér - , aki az imént választotta szét egy istenítélet könyörtelenségével a "nemzetet" és a "köztársaságot", mint testet és ruhát, ebben az értelemben éppen most megy át a legsúlyosabb krízisen, most dől el, hogy politikai betegsége maga alá gyűri-e a gyöngécske magyar demokráciát, avagy a demokrácia gyűri maga alá a politikai bajt, hosszú időre kigyógyítva a demokrácia nagybetegét az abszolút hatalom imádatából, az istenülés - vagy ahogy Marcus Aurelius írta: az elcsászárosodás - politikai betegségéből.

Aki választóvonalat húz jó és rossz között, vagyis valamilyen előre megadott kritérium szerint ítéletet hoz - a krítész, azaz: a döntőbíró. A "krízis" szó jelentése tetszik át a minden európai nyelvben meghonosodott "kritika" és a "kritikus" szó használatán is. Utóbbi azt a személyt jelöli, aki a szétválasztás, a megkülönböztetés műveletét hivatalánál, képesítésénél, különös tehetségénél fogva gyakorolja, mondjuk, művek között tesz - ilyen-olyan szakmai vagy ízléskritériumok szerint - különbséget: elbírálja, megítéli őket. A demokráciában a döntőbíró, a kritikus - a nép. Ítél a nép. Már ahol még maradt valami belőle, ahol még van "démosz", "people", azaz olyan szuverén politikai közösség, amely nemcsak tudatában van hatalmának, annak, hogy ő választ, ő hozza meg a közösség dolgaiban eljárókról a végső ítéletet, de amely nem veszítette még el ítélőerejét. (Ismeretes, hogy a mediatizált tömegdemokráciák milyen közel járnak ahhoz a határhoz, amelyen túl a nép demokratikus ítélethozó szerepe és ítélőereje a politikai pártok manipulációjának puszta tárgyává válik.)

De ítélet csak akkor lehetséges, ha van valamilyen mérték, aminek alapján a szétválasztást meg lehet tenni. A szétválasztást, a válogatást biztosító elvet nevezzük kritériumnak. A kritérium (görögül kritérion) mindenekelőtt az a szabály vagy ismertetőjel, amely szerint igaz és hamis elválasztható egymástól, egy minőség megkülönböztethető a másik minőségtől. Ez vagy az, mint mondani szokás, kimeríti valaminek a kritériumát. Mondjuk, ez vagy az a politikai cselekedet kimeríti a hülyeség kritériumát. Azaz elválasztható, "mi" legalábbis - "mi": a nép, az egyszerű emberek, tudós szakértők, az ellentábor stb. - így különböztetjük meg a szóban forgó tettet attól, ami normális, ésszerű, helyes, elvárható lenne. Persze lehet, hogy rossz a kritériumunk, s egy másik kritérium szerint mi vagyunk hülyék. Sebaj, demokráciákban így szokás: így idiótázza, hülyézi, leprázza egymást a két rivá-lis politikai tábor, hogy a választók mielőbb megalkothassák róluk saját ítéletüket: egyik hülyébb, mint a másik.

E sorok írója például a demokrácia legfőbb (bár persze nem egyetlen) kritériumának tekinti a krízist, azaz a valóságos választás intézményesített lehetőségét, ami biztosítja a mindenkori hatalom leválthatóságát, végső soron a szuverén politikai közösség (a nép) hatalmát, hiszen a nép csak képviseletét ruházza át - annak parlamentáris rendje és módja szerint - a pártokra. Éppen az itt a kérdés, ki hozza meg és milyen kritérium szerint az ítéletet: a nép választja szét jóra és kevésbé jóra az elitet, avagy az elit választja szét jókra és rosszakra a népet, hogy aztán átkeljen rajta a hatalom túlpartjára, ahol - számára legalábbis - az ígéret földje van.

A demokráciákban itt húzódik a politikai vízválasztó. Demokratikus csak az a párt lehet, amely a nép választási jogának veti alá magát, és nem maga választ népet magának kirekesztéssel, megfélemlítéssel, zsarolással, ígérgetéssel, amely a pártok közötti politikai különbségeket, ellentéteket, hasadásokat nem a nép kettéhasításával próbálja felszámolni. A nép megosztása ugyanis mindig a politikai pluralizmus felszámolását, a hatalom egyesítését és egyetlen párt kezébe összpontosítását jelenti, amely ebben az értelemben persze már nem is párt, hanem valami más, valami sokkal-sokkal több, sokkal-sokkal nagyobb. A mai magyarok többsége még élénken emlékszik az ilyen pártokra. Az ilyen párt a választások előtt mindig arról beszél, hogy többről van szó, mint holmi pártok közötti választásról, hogy egyik vagy másik párt kerül-e hatalomra, itt életről és halálról van szó, és hogy hiszen ő tulajdonképpen nem is egészen párt már, hanem maga a nemzet, avagy a nemzet misztikus testében a Lélek (szerényebben: ő tartja benne a lelket), az organikus Egész, amely a nemzettest minden részét magában egyesíti, akár a Szent Korona. Az ilyen párt olykor már a választás folyamatában kezdi apródonként fölszedegetni a demokrácia síneit (még mielőtt kisiklana ugyebár az "ország vonata"!), és ha ez sikerül is neki, akkor az a választás sokáig az utolsó választás, az efféle párt győzelme pedig a demokrácia temetése lesz.

Persze a modern társadalomban is akadnak csoportok, rétegek, egyének, akik nem mernek azzal a joggal, a krízis, a szétválasztás jogával élni, amely egyedül a népet (a szuverén politikai közösséget) illeti meg, félnek a szabadságtól és a szabadsággal járó felelősségtől. Félelmük gyakran regresszióba, menekülésbe, megfutamodásba csap át. Meg sem állnak a Nagy Emberig, az Erős Személyiségig, akire rajongó tekintettel egyszer s mindenkorra átruházzák a nép legsajátabb jogait. Ezt a megfutamodást, gyávaságot és behódolást persze úgy viszik színre, mint a nép térdre borulását szabadítója előtt. A szabadságból dezertálók így vagy úgy a szuverén politikai közösség - a nép - árulóivá lesznek, hiszen éppen vele szemben "hívják be" az Erős Embert, hogy vessen véget a permanens krízisnek, tanítsa meg az átkozott a szabadságot végre kesztyűbe dudálni. A zsarnokságnak ezek az előkészítői persze "a" Népként lépnek fel, "a" Nép népszerű maszkját öltik magukra, hogy könnyebben számolhassanak le a néppel. Ha a nép - a politikai közösség - gyönge, demoralizált, megfélemlíthető, ha a szabadságtól menekülők, a demokrácia krízise elől megfutamodók és az árulók többen vannak, mint a rettenthetetlenek, akkor bizony általában le is győzik a népet. Minden zsarnokság a Népként fellépő párt, állam és vezér uralmával vette kezdetét.

A nép választhat pártok között, de egy párt nem választhat népet magának, nem válogathat a népben, mint anyám tyúkja a kendermagban. Nem választhatja meg, melyik népnek lesz a pártja, mert nép csak egy van, akkor is, ha ebben a népben természetesen ott vannak az ő párthívei is. De nem az ő párthívei alkotják a népet, hanem a nép egy része alkotja az ő párthíveit, ahogy más része más pártokét, és ettől még nem esik szét két vagy több népre, igaz és hamis népre, mondjuk "magyar" és "nem magyar" népre. A politikai pluralizmus éppen arra hivatott, hogy a szuverén politikai közösség - a nép - egységét szavatolja. Azok a pártok, amelyek a nép egysége ellen fordulnak, zsarnoki típusú pártok, meg akarják szüntetni a nép egységét, hogy saját pártjuk hatalmi egységével váltsák fel azt, és egyszer s mindenkorra véget vessenek a krízisnek - a demokráciának.

Igen, hölgyeim és uraim, e sorok írója a krízis mellett kampányol. Kiáll érte, mint a kémény. Arra buzdítja önöket, ne ijedjenek meg a krízistől. Ne adják oda senkinek a mi egyetlen, drága krízisünket, a magyar demokráciát, a magyar respublikát, akárhogy is kéri! A demokrácia - krízis. Aki azt ígéri, hogy véget vet a krízisnek, hogy ez lesz az utolsó választás (avagy: az utolsó igazi választás), az - tudatában van ennek vagy sem - valójában a demokrácia végét helyezi kilátásba. És bár a krízis, a demokrácia - rossz dolog, ha véget ér, ha rossz és rosszabb, jó és jobb között már - jól-rosszul - választanunk sem lehet, az maga a halál.