Nincs, aki hízelegjen neki; nem csoda. De előrebocsátom: a kisebbségi vélemény a kegyetlenebb. Tudniillik egy nacionalistának mégis csak van hite egyvalamely eszményben, legyen az bármenynyire retrográd fölénytudat is olykor. Az opportunistának meg se valódi hite, se valódi meggyőződése: ami másnak hit, neki eszköz. Pontosabban: mások hite az ő eszköze (szerszáma, ugródeszkája stb.).

Ahhoz, hogy a Milosevics-jelenség érthető, felfogható legyen, negyven évet kell visszamenni időben. Jugoszlávia méhében akkor, a 6o-as évek közepén kezdenek érlelődni azok a változások, amelyek idővel meghatározóak lesznek az egyetemről épp hogy kikerült, ekkor talán még mit sem sejtő "Szlobo" életében.

1966-ban ugyanis Tito egyetlen mozdulattal - hatásköri túllépés címén - leváltja leghűségesebbnek hitt harcostársát, a teljes belbiztonsági apparátust ellenőrző Alekszandar Rankovics alelnököt. Vele - figyeljünk jól! - nemcsak az ország legrettegettebb embere, a kemény diktatúra mozgatója távozik, hanem a soknemzetiségű országban gyakorolt, olykor kíméletlen szerb centralizmus zászlóvivője. Rankovics idején kimondatlanul is, ha úgy tetszik, történelmi jogon, "a szocialista Jugoszlávia születéséhez való hozzájárulása mértékében" a szerbség gyakorolta az egyetlen államalkotó nemzet funkcióit: szerbek ültek a központi hatalom minden intézményének, különösképpen az államigazgatási, katonai és rendészeti szerveknek az élén. Némiképp leegyszerűsítve a dolgot: a kommunista hatalom egyenlővé vált a szerb hatalommal.

Rankovics eltávolítását érdekes módon nem csak - történetünk szempontjából nem is elsősorban - a kommunista régi gárda tagjai élték meg rosszul, hanem a szerb nacionalisták is. Közönséges szerbellenességet gyanítottak mögötte -- mintha a horvát-szlovén hátterű Tito már rég erre készült volna. Való igaz, hogy az elnök ekkor már kezdte anakronisztikusnak érezni a szerb hegemóniát, melyet egyébiránt a Sztálinnal majd örököseivel dacoló állam egyben tartása, a centrifugális tendenciák kiküszöbölése szempontjából történelmileg elkerülhetetlennek tartott. Lassú, de biztos kézzel hozzálátott egy "valódi" föderális rendszer intézményeinek kiépítéséhez, érettnek tartván erre Jugoszlávia "népeit és nemzeteit"; s azzal a kemény meggyőződéssel, hogy a nacionalista elhajlásokat és kitüremléseket, ha lesznek, adminisztratív úton elfojtja. (Míg tehette, megtette. Ha emitt "fejbe vert" egy szerb nacionalistát, mindenki biztos lehetett volna, hogy holnap, amott, "fejbe ver" egy horvátot. Az egyensúly kedvéért.)

A titói munka az 1974-es alkotmányban tetőzött, amely valóban megvalósította a föderalizmust, "sportszerűen" porciózta el a köztársaságok képviseleti jogait, ráadásul autonómiához - és ugyancsak szövetségi képviseleti jogokhoz - juttatta Szerbia két tartományát, a soknemzetiségű, bár szerb többségű Vajdaságot és a masszívan albán többségű Koszovót. A szerb hegemónia, bár a hadseregben például fennmaradt, jelentősen enyhült, viszont a szerb nacionalisták egy újabb, a Rankovics-féle tisztogatás utóhatásainál léptékekkel nagyobb sérelmet véltek elszenvedni. Nehezen felfogható, de a "titói alkotmány"születésekor kerül forgalomba az a sajátos fogalom, hogy "a szerb nemzetnek nincsen saját állama". Ami úgy volt értendő, hogy miközben a szlovénoktól a horvátokon át a macedónokig minden nemzet a saját köztársasági határain belül tudhatta sajátos etnikumát, vagy legalábbis annak túlnyomó többségét, a szerbség 4o százaléka, bő 3,5 millió ember a (belső) határokon kívülre szorult.

Tito halála után (1981) a nem szerb tagköztársaságokban s - tagadhatatlanul - az albánok irányította Koszovóban a nemzeti érdekérvényesítésnek sokkal markánsabb jeleivel lehetett találkozni, mint annak előtte. Rákövetkezően a szerb nacionalizmus szótárából az "állam nélküli nemzet" fogalmát fokozatosan kigyömöszölte a "szenvedő nemzet" fogalma, melynek aztán a tartalmát a Szerb Irodalmi és Művészeti Akadémia 1986-ban kelt Memoranduma bontotta ki. (Ez is kerek évforduló, mint a Rankovics-affér: ennek épp 2o éve.) Az emlékiratot Szerbia vezető értelmiségi figurái fogalmazták meg; zömmel nem kommunisták. Benne már a koszovói szerbség "fizikai, kulturális, politikai és jogi genocídiumáról"(!) esik szó, továbbá arról, hogy a szerbeket Horvátországban - immár csak kulturálisan - erőszakkal asszimilálják.

(A mából visszanézve világos képlet rajzolódik ki. A Memorandum szerzői az általuk tragikus színekkel megrajzolt tünetegyüttest a helyi nacionalizmusoknak az "igazi" föderalizmus fölötti győzelmeként bélyegezték meg, mivelhogy csak az "államalkotó" szerbség számára nem létezett a nacionalizmus és a föderációellenesség EGYIDEJŰ opciója! A szerb nacionalista megint hegemón akart lenni az EGYSÉGES Jugoszlávián belül, míg szlovén, horvát stb. társai a "kizsákmányoló" szerb hegemóniával együtt kérdőjelezték meg Jugoszlávia állami egységét.)

Mit indítványoztak tehát a "memorandisták"? Az alkotmány módosítását úgy, hogy a nagy jugoszláv föderáción belül szűnjék meg a Szerbián belüli "kis föderáció", azaz a Vajdaság és főként Koszovó autonómiája. Javasolták továbbá, hogy az EGÉSZ jugoszláviai szerbség - még mielőtt az állam fölbomlik - kapjon lehetőséget "akaratának és szándékainak" kinyilvánítására, "nemzeti érdekeinek érvényesítésére". Ebben a szerb értelmiség krémje által megfogalmazott, finomnak is mondható formában jelent meg először az öszszes szerb egy államba terelésének, azaz: Nagy-Szerbiának az igénye. Végül, a "memorandisták" - ominózus módon - felszólították a szerb politikusokat, hogy "ne legynek passzívak, ne várják ki, mit mondanak a többiek, ahogyan ezt oly gyakran tették a múltban"!

Íme, készen állt a projekt; NEM Szlobodan Milosevics fejéből pattant ki. Neki, a szürke, de ambíciózus pártkádernek csak annyi volt a dolga, hogy a szerb sérelmi politizálást mozgósító jelszavakká formálja, s amikor kellő támogatást érez maga mögött, lépjen. Kétszer lépett fel a szenvedő szerbség védelmében, százezres tömegek előtt Koszovóban (Rigómezőn), és gyújtó hatású beszédeket mondott. "Fegyvert s vitézt énekelt." Szavainak olyan visszhangja volt, hogy akár csatába is mentek volna utána az emberek - végtére is 1945 óta egyetlen, ismétlem egyetlenegy jugoszláv (szerb) kommunista vezető sem merészelte ilyen arcátlanul előhúzni a nacionalista kártyát. Második fellépése (1989) évében, immár Szerbia elnökeként gyakorlatilag likvidálta a Vajdaság és Koszovo autonómiáját, ezt megelőzően azonban "kicserélte" (vagy/és letartóztatta) nem csak az érintett tartományok, hanem a nevében önálló Montenegró egész vezetését is. Ekkorra a föderáció jövőjéről már olyan fokon mondott le, hogy a Szerb Kommunisták Szövetségéből kitisztogatta a "jugoszlavista" régi gárdát, de az összjugoszláv kompromisszumokat kereső liberálisokat is. Magát a föderációt pedig azzal az álságos - eleve mindenki más számára elfogadhatatlan - ötlettel kívánta megreformálni, hogy a szövetségi parlamentben ne legyenek köztársaságok szerint bérelt helyek, hanem érvényesüljön országosan az egy ember - egy szavazat rendszer. Miáltal a többségi szerbség (ideértve a horvátországi, boszniai, koszovói, macedóniai szerbeket is, kik vélhetően nemzeti alapon szavaztak volna le) automatikus többséghez jutott volna a törvényhozásban.

A vajdasági, koszovói, montenegrói "gleichschaltolásnak" riasztó hatása lett a többi tagköztársaságra. Noha a horvát és más nacionalisták eredetileg a kommunistákhoz (lásd a horvát Tudjman vagy a bosnyák Izetbegovics, két, börtönviselt "nacionalista elhajló" esetét), a nacionalizmus pedig a kommunizmushoz képest definiálta önmagát, előállt egy olyan helyzet, amikor a kisebb köztársaságok reformszellemű kommunistái - hogy így fejezzem ki magam - kooptálták a nem is föltétlenül rossz értelemben vett "kisnemzeti" nacionalizmust. Elképzelhetetlennek találták a közös életet egy olyan országban, amelyet Szlobodan Milosevics vezet. Kiváló példája volt ennek a friss lelkiállapotnak a szlovén Kucan vagy a macedón Gligorov esete. Elindult a menekülés a föderációból -- anélkül, hogy" a szétválás szabályait, rendezett körülményeit" eleve meghatározták volna. Nota bene a szabályozásban Milosevics volt a legkevésbé érdekelt, mert az ő horizontján ekkor már a Memorandum második tézise, a "minden szerbek állama" rajzolódott ki. A gyatra horvát majd bosnyák-mohamedán területvédelmi erőkkel szemben a jugoszláv néphadsereg majd a belőle "átöltöztetett" szerb reguláris és félkatonai erők, összefogva az alvilágból összetoborzott martalócokkal elfoglalták Horvátország területének egyharmadát, Bosznia-Hercegovinának pedig a kétharmadát. Más szóval akkora területdarabokat, amelyek többszörösen haladták meg a szerb kisebbségek által lakott körzetek nagyságát. Lényegében megtörtént - Koszovótól a knini Krajináig a szerbek egyesítése, de ennek az volt az ára, hogy Milosevics mindenki mást elidegenített magától. Sőt, ami aztán hosszú távon romba döntötte összes tervét, elidegenítette magától a nemzetek egész közösségét is. Amikor erre rájött, felfogta, hogy nincs nemzetközi erő, amelyik legitimálná a volt Jugoszlávia belső határainak erőszakos átrajzolását, nos onnantól már se hazafi, se nacionalista nem volt: úgy fordított hátat az általa megóvni szándékozott, "határokon túli" szerb kisebbségeknek, mintha soha nem léteztek volna. Gond nélkül feladta a meghódított területek nagy részét, köpött a menekülő szerbek áradatára, már csak önnön szerbiai diktatúrájának rendőrállammá fejlesztésével, ellenzékének elnyomásával foglalatoskodott. Erre hagytak neki még fél évtizedet, ami éppenséggel nem válik a nemzetek közösségének dicséretére. Ha a koszovói háború előtt Rambouillet-ben nem ismeri alapvetően félre ellenfelei szándékainak komolyságát, kiegyezik a NATO-val, s felhagy a koszovói albánság kiüldözésével, talán még ma is ő annak az entitásnak az elnöke, ami Jugoszláviából megmaradt.