Filozófusok harca Iránban
Az iráni forradalom után „az új rezsim két évre bezárta az egyetemeket, hogy megszabaduljon a nemkívánatos tanároktól és diákoktól, és legyen idő az iszlám szellemében átírni a tankönyveket” – írja Amir Taheri a londoni székhelyű pánarab újságban, az Asharq Al-Awsatban.
„A tisztogatást az Iszlám Kulturális Forradalom Tanácsára bízták, amelyben papok mellett világi gondolkodók is helyet kaptak. A tanács, miközben végezte a dolgát, lassanként filozófiai vitaklubbá változott. Két tábor alakult ki. Az egyik a nácikat támogató német filozófus, Martin Heidegger híveiből állt, akit az egzisztencialisták is szellemi ősüknek tekintenek. A másik tábort popperistának nevezték, az életét a totalitarizmus elleni harcnak szentelő brit filozófus, Karl Popper után. A popperisták először Murtada Mutahhari mollah mögött sorakoztak föl, aki már az utolsó sah feleségének Filozófiai Tanácsában is szolgált. Majd Mutahhari meggyilkolása után, ami állítólag a keményvonalas heideggeriánusok műve volt, egy civil filozófus, Abdolkarim Szorus lett a popperisták vezetője.”
Ez nem szatirikus mese. Taheri szerint „sem a heideggeriánusok, sem a popperiánusok nem érdemlik meg ezt a nevet, hiszen mindannyian feltételezik, hogy Homeini a rejtőzködő imám nevében vette át a hatalmat, amit se Heidegger, se Popper nem fogadott volna el”. De ettől még komoly, sőt halálosan komoly dologról van szó.
2002-ben hivatalos meghívásra Iránban járt Jürgen Habermas, s ő is hasonlókról számolt be: „A kilencvenes években Heidegger és Popper neve volt a jelszó abban a vitában, amely Reza Davari és Abdolkarin Szorus között zajlott – mondta a német filozófus a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírójának. – Davari ma a Tudományos Akadémia elnöke, és a posztmodernisták képviselőjének tekintik. Ezek a kései Heideggertől elsősorban a technika mibenlétének elemzését vették át, s összekötötték a nyugati modernség hazai eredetű kritikájával. Ellenfelük, Szorus az iszlám egyik misztikus irányzatához vonzódik ugyan, de mint popperista a vallás és tudomány közti megismerésbeli munkamegosztás meggyőződéses híve. Davari a vita során a síita ortodoxia filozófiai szóvivőjévé küzdötte föl magát, miközben Szorus kezdettől fogva a politikai és a papi hatalom intézményes szétválasztásáért szállt síkra, de befolyása csökken.”
Habermas beszámol egy iráni filozófusokkal folytatott beszélgetéséről, amelyben Davari is résztvett, s túl szűknek minősítette a nyugati metafizika észfogalmát. Mások azt hozták föl ezzel szemben – a német vendég nem kis örömére –, hogy az „ész” nem merül ki az „instrumentális észben”.
A beszélgetés ezután politikai fordulatot vett. Az egyik résztvevő, Popper perzsa fordítója felvetette a kérdést, hogy nyugati eredetük ellenére lehetnek-e egyetemes érvényűek az emberi jogok. S nem is titkolta, hogy a maga részéről igennel válaszol. Amit Habermas úgy értelmezett, hogy „újra előállt a Heidegger és Popper által inspirált vita régi konstellációja”.
A popperista Szorus nem olyan nagyvonalú ellenfelével, mint Habermas. Szerinte Davari valójában nem sokat tud Heideggerről, ennél fogva nem is heideggeriánus, hanem egyszerűen csak fasiszta.
A kérdés amerikai szakértője, Mehrzad Boroujerdi, a New York állambeli Syracuse University professzora ennél többre tartja a perzsa heideggeriánusok filozófiáját. De abban alighanem ő is igazat ad Szorusnak, hogy „Irán történetében még sohasem volt ennyire politikai ügy a filozófia”. Hiszen pár évvel ezelőtt maga Hamenei ajatollah, Irán legfőbb vallási vezetője is szükségesnek tartotta, hogy síkra szálljon Popper „elavult nézetei” ellen.
Habermas az idézett interjúban elmeséli, hogy egy Amerikában tanító iráni politológus kollégája minden nehézséggel, veszéllyel dacolva visszatér hazájába, mert ott még vannak igazán szenvedélyes intellektuális viták. A német filozófus megérti ezt, mert a régi Kelet-Európára emlékezteti.
Nehézségek, olykor veszedelem. Talán kifogásolható a tudományos színvonal. De a viták tétje óriási. Szabad országban a keményvonalas heideggeriánusok sem lövik le a popperistákat.
