Egészen kivételes gesztus, hogy az Egyesült Államok elnöke a törvényhozás két házának mindkét pártbeli vezetőivel együtt emlékezett a magyar nemzeti ünnepre. Az elmúlt években egészen biztos, hogy Washingtonban nem volt ehhez fogható ceremónia. Az eset nem csak magyar viszonylatban példátlan, általában más országok nemzeti ünnepei is csak egy diplomáciai levelet érdemelnek ki. A rendezvény sok vonatkozásban még egy csúcstalálkozónál is többet jelent - leginkább azért, mert nem volt "kötelező", az amerikaiakat semmilyen diplomáciai szokás vagy precedens nem befolyásolta. Egyszerűen ki akarták fejezni hálájukat Magyarországnak.

Sok tényezőnek kellett találkoznia ahhoz, hogy létrejöjjön a megemlékezés. Egyrészt kellett egy kerek évforduló: az idén 50 éves magyar forradalom a mai amerikai politikai élet sok meghatározó személyiségének fontos gyermek- vagy kamaszkori élménye. Másrészt Bushnak most jól jön egy pozitív történelmi példa, mert a hazai közvélemény már nem nagyon hisz abban, hogy Irak végül szabad és demokratikus állam lesz, márpedig akkor a háborúnak se volt semmi értelme. Harmadrészt - és a sorrend nem feltétlenül fontossági - az elnök köszönetet akart mondani Tom Lantosnak, aki a demokrata párti honatyák közül a Fehér Ház talán legfontosabb támasza, és nem kizárt, hogy az őszi választások után a képviselőház külügyi bizottságának elnöke lesz. Negyedszer: Amerikában még nem ment ki a divatból a közös nemzeti érdekek és értékek mentén való politizálás, a törvényhozás két házának republikánus és demokrata párti vezetői számára egyaránt fontos a szabadság és a demokrácia jelentőségének folyamatos méltatása.

De ez mind nem lett volna elég, ha Magyarország nem sikeres. Az Egyesült Államoknak térségünkből vannak más, politikai vagy katonai értelemben talán fontosabb szövetségesei is. Belpolitikai szempontból is lényegesebb a csaknem hatmilliós lengyel diaszpóra. De a magyarok 1848 óta különös szerepet foglalnak el az amerikaiak lelkében: mi vagyunk az a kicsit romantikus, kicsit zabolátlan, de nagyon tehetséges európai nép, amelyik nem hagyja magát. 1849-ben az USA diplomatái elindultak, de nem értek el időben Magyarországra, hogy elismerhessék a függetlenséget. 1945-ben Jaltában engedték, hogy a szovjet befolyási övezetbe kerüljünk, és 1956-ban belenyugodtak, hogy ott is maradjunk. (Bush szerint mindkettő hiba volt.) De Amerika mindig szimpatizált a magyarokkal.

Más kérdés, hogy szimpatizál-e a mindenkori kormányokkal. 1990 óta igen, és ennek számtalan tanújelét adta. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a mostani kormány kapja a legtöbb elismerést. Már Gyurcsány Ferenc őszi látogatása is jelzés volt - Medgyessy Péter két amerikai útja után négy év alatt a harmadik miniszterelnöki vizit. Nemrégen a Külügyminisztériumban egy ugyancsak példátlan ünnepségen Condoleezza Rice modellértékűnek nevezte a magyar társadalmi és gazdasági sikert. Se Rice, se most Bush nem szólt a magyar belpolitikáról. Az események azonban magukért beszélnek: Amerika hálás.