A tizenharmadik pont
A Fidesz március 15-i ünnepségén a megszokott kellékek fogadnak. Gyerekfej nagyságú kokárdákon verekedjük magunkat keresztül, sikertelenül igyekszünk elkerülni néhány árpádsávos kollégát, s egy fa mögött megbújva, frissen szerzett Orbán-kitűzőnket a kokárdánk közepére konspirálva rejtőzünk el a cselekvőképes tekintetek elől. De nem bírjuk soká, előbb-utóbb választani kell. Rabok legyünk, vagy igyunk-e egy forralt bort. A könnyebb ellenállás útján haladva, némileg felengedve kézenfekvő megoldás mellett hallgatjuk az egyre szimpatikusabb szónokokat. Valaki éppen a tizenkét pontot sorolja (az Unió Erdéllyel! nyerte a tapsversenyt), majd Rákay Philip csal könnyeket szemünkbe, mikor kivágja magát: "Van egy tizenharmadik pont is: új miniszterelnököt, Orbán Viktor személyében." Már-már mozdulnánk, de előbb még megsajnálunk egy halmozottan hátrányos helyzetű aktivista srácot, aki - legalábbis az általa árult és viselt póló tanúbizonysága szerint - nemcsak hogy roszszabbul él, mint négy éve, de még kóbor kutya is.
Egyre szolidárisabb tekintetünket Orbán Viktorra szegezzük, vagyis csak szegeznénk, de az irgalmatlan tömegben csak a többiek tekintetét követhetjük, aminek nem sok értelme van, tekintve, hogy többnyire egymást nézik. A hangszórókra hagyatkozunk, behunyt szemmel képzeljük magunk elé a változás hírnökét, akivel közösen szabadítjuk ki Táncsicsot a felejtés börtönéből, magunkhoz szólítva a forradalom megtorlása után sírboltba zártakat is, s immár hatalmas seregként szállunk szembe az idővel. Közben a lábunkon taposó nyugdíjasokkal is boldog szövetségbe forrunk, és a szerencsétlen csillagállásra fittyet hányva, a szolidaritás jegyében szorongatjuk saját kezünket - hátha akkor a lábunkban gerjedő fájdalom alábbhagy. Bokáig a finom meleg sárban pihegünk egy darabig, közben a mindenki egyért dallamát dúdolgatjuk, s "mindenki mindenkiért"-et tercelünk rá. Némileg csalódottan törődünk bele, hogy a tizenkét pont nem valamiféle köztársasági szabásminta, és egy időre meg is zavarodunk a nemzetköziség csalfa eszméjétől, de hamar megkönynyebbülünk, hiszen a propaganda és a gőg seregeivel simán szembeszállunk. A végére már igaz magyar gerinccel, peckesen járkálunk, fájdalmunkat a felejtés tengerében felejtve, mivel tudjuk már: nincs az a nemzetközi hálózat, pénz, ami a nemzet programját legyőzheti.
Az ünnepség végén még adunk egy keveset országépítő erőnkből a pólóárusnak. Jobbulást kívánunk neki, magunk pedig tetterőtől duzzadva távozunk a tett színhelyéről, miközben bölcs vezérünk útravalóul kapott szavai lüktetnek sajgó lábunkban: csak az fordul be minden utcán, aki nem tudja, hova akar kilyukadni.
