Érteni vélnénk az üzenetet, a politikai haszonelvűség örök parancsát. Csakhogy Táncsicsot a nép megválasztotta. Kétszer is. Pedig ő sem volt egy hízelkedő. Nem is volna jó azonban tovább feszíteni ezt a hasonlatot annál, mintsem hogy az ígérgetés kultúrája csak látszólag talál '48-as gyökereket. Ettől tehát még felhőtlen lehetne a választások előtti ünnep hangulata. Ettől. De mással is baj van. Az még csak rendjén, hogy a nép bizonyos értelemben jobban emlékszik István államalapító ünnepére, mint negyvennyolcra. Ahhoz megtalálja a kapaszkodókat koronában, templomokban, parlamentben, de az úrbéri terhek, a jobbágyság eltörlésének jelentőségét már nehéz felelevenítenie. Marad az idegen katonák elleni harc a nemzeti szimbólumok - kokárda, zászló - színe alatt. Ennek az emléke erős, de ahhoz, hogy élő legyen, ellenség vagy ellenségkép kell. Ami száznegyvenegy évig többé-kevésbé folyamatosan rendelkezésre állt. Ez rendezte az ünnepet. Egy ideje azonban hiányzik. A jobboldal keresi. Szovjet megszállók helyett oroszokat mond, hogy meglegyen a negyvennyolcas rím, belekeveri az ügybe a jogutódnak mondott pártot, s már mehet is a menet. Nemzeti ünnepnek ez kevés, bár pártdemonstrációra éppen jó volna.

Mégis nagy a bizonytalanság még ezen a fronton is. Pedig az a tény, hogy Orbán Viktor az 1989. március 15-i beszédével lépett be a nyilvános magyar politizálásba, alkalmat adna rá, hogy a jobboldal vezető ereje saját születéstörténete részévé tegye a napot. De nem megy. Ellenzékben is csak visszafogottan szólt, de például kormányon Orbán Viktor kifejezetten kerülte március 15-ét. Jó érzékkel. Mit tehetett volna egy olyan alkalommal, amely Petőfi nélkül nem érvényes? Az a Petőfi az ünnep legerősebb szelleme, aki a Fidesz történelmi védőszentje, Széchenyi nevét a saját lapjában cs-vel írta, s a nevek végén az ipszilonokat lecserélte i-re, mert így republikánus. Széchenyi viszont neve teljes pompájával fejezte ki kétségbeesését azzal kapcsolatban (is), ami a pesti utcán történt. Nem véletlen, hogy amikor Orbán beszél március 15-én, óvatos. Megelégszik annyival, hogy akkor is a múlt erői meg a jövő küzdöttek, vagy mint két éve, Miskolcon, úgy összegez, hogy a biztonság és a család volt a két legfontosabb rendezőelv negyvennyolcban is, ami annyira általános, hogy az sem baj, hogy speciel nem igaz. (Az érdekesség kedvéért: Petőfi Aranyra bízta családját, Táncsics a forradalom idején született lányának Kossuth iránti tiszteletből a különös Lajoska nevet adta, ám e kislánynak nem volt szabad megtudnia, hogy a bácsi, aki Világos után nyolc évig a lakásuk hátsó szobájában, egy veremben bujkál, az ő apja, mert elfecseghette volna. Maradjunk annyiban: a forradalom nem tipikus családi ünnep.)

Most különösen nehéz lesz a jobboldal vezetőjének jól megszólalnia. Néhány napja jelentette ki ugyanis, hogy a nemzet a test, a köztársaság csak a ruha, az ideiglenes forma rajta, ami feltehetően csak újabb megfogalmazása a "kultúrállam több a jogállamnál is" tételnek. Férfit kívánó feladat ilyen előhang után egy olyan jeles nap szószékére állni, amelynek a csúcspontja a köztársaság megteremtése, a jogállamiság - jogegyenlőség! - kiküzdése. Így attól kell tartani, hogy holnap inkább gázárakról, eladósodásról lesz szó, szolidáris piacgazdaságról, mintsem a szabadság, testvériség, egyenlőség polgári szentháromság mai érvényességéről, különös tekintettel a szabadság fogalom jobboldali kegyvesztettségére.

Esélyt ad viszont az ünnepnek, hogy erre a ciklusra pacifikálták a kokárdát. Négy éve ezekben a napokban szólított fel a Polgári Együttműködési Egyesület arra, hogy minden polgári magyar a választásokig viseljen kokárdát, tűzzön nemzeti szalagot. Hadd derüljön ki a politikai ellenfelekről, hogy kik is ők valójában. Ez a mélypont most nem húzza az ünnepet.

A másik oldal viszont kettős bajban van: hatalomból eleve nehéz a lázadás ünnepét megülni. (A Fidesz ezt négy éve úgy oldotta meg, hogy hetente avatott, Terror Házától a Széchenyi-filmes Uránia moziig, hogy aztán március 15-én az új Nemzeti Színházhoz vonultassa híveit.) A nemzeti összetartozás szimbólumrendszerét a kormányzással megbízottaknak kell gondozniuk, de korlátok között mozognak: a nemzet politikailag súlyosan megosztott. A politikai szimbólumokat - nem utolsósorban a közös ellenség szerencsés hiánya miatt - nem rendezik eggyé. Ezt véletlenül szimbolizálja is az ünnepi koreográfia: a Fidesz és az MDF a Duna jobb oldalán, az MSZP és az SZDSZ külön-külön, de Pesten, a folyó bal felén gyülekezik. Erősen kérdéses, hogy mi lesz a funkciója a Lánchídnak.

A jobboldal hajlamos legalább keresni külső ellenséget - multinacionális vállalkozások, pénzvilág, globalizmus, konzumidióta szórakoztatóipar -, a baloldalon, s pláne a liberális világban azonban nincsenek ilyen készségek. Ezen a ponton sem találkozhatnak.

Bajban van tehát március 15. Nehéz megünnepelni. Ha a rendszerváltozás adott volna olyan élményközösséget, ami összetart résztvevőt és utódot, lehetne ez a harmadik köztársaság ünnepe. De tudjuk: a köztársaság jobb felől ruha, valami, aminél fontosabb dolgok is vannak. A nemzet, amit a magyar államnak kell életerővel feltöltenie. Ezen az alapon nehéz az utca és a köztársaság közös ünnepét megülni.

A szocialisták mindenesetre azzal, hogy alapítványukat Táncsics Mihályról nevezték el, jelezték, hogy a feladatot érzik. Persze, ki a csuda emlékszik már Táncsicsra, akire annak idején se nagyon figyeltek, csak mint valamiféle kicsit mindig túl előre futó, mindig vesztes bolondra. De azért érdemes idézni az imáját: "Természet ura, jóságos Isten, adj erőt és bátorságot minden polgárnak, hogy magán jogtalanságot elköttetni ne engedjen. Ne szíveld, hogy a lomha és röst az iparkodónak verejték közt szerzett keresményét dobzódva költhesse. Nyisd meg az emberek hályogos szemeit, hogy lássanak, mert a vakság minden nyavalya és gonosz közt legnagyobb rossz." Táncsics maga a látását elvesztette, de nem ettől hiteles a fohász.

De lehet-e vajon éppen ezen a napon kezdeni valamit azzal a Táncsiccsal, aki a saját kiszabadítását nem sorolta március 15. jelentős eseményei közé? Aki a Nemzeti Színház-beli nagy forradalmi gála helyett inkább a feleségével töltötte az estét? Ha lehet, éppen ezért lehet. Ez volt az egyik - bár nem könnyen felidézhető - példaadó tett március 15-én. Arról szól, hogy ezt a napot az összes többin lehet és kell ünnepelni, élni. Március 15-én a legnehezebb.